„A lengyel dzsidásoknak először nyílott alkalmuk rá, hogy nyílt téren kitüntessék magukat. A lengyel légiók történetének kezdetétől fogva minden egység arra törekedett, hogy valamiféle páratlan bravúrja révén felfigyeljenek rá. Meg voltak ugyanis győződve róla, hogy tettük által a lengyel ügy is a figyelem középpontjába kerül. A század elindult. Előbb lépésben, majd ügetésben haladt. A lengyel dzsidások hátukban érezték a magyar huszárok tekintetét. Szemük sarkából láthatták a magyar és a lengyel gyalogosok tőlük jobbra összemosódó pirosas, ékes, szürkés foltjait. Mintha meseszerű, mozdulatlan bábuk lettek volna. A roham során Poninski jóval a százada előtt vágtatott, ezzel is sugallva katonáinak, hogy megtorpanásukkal halálra vagy fogságra ítélik parancsnokukat.”

A poroszok, osztrákok és oroszok által szétdarabolt, felosztott Lengyelország számos harcosa az 1848-as forradalom és az 1849-es magyar szabadságharc frontjain halált megvető bátorsággal szolgálta a magyarság ügyét. Azt remélték, hogy a kivívott magyar szabadság a lengyel szabadságharcnak is nyitánya lehet. Még akkor is érkeztek hozzánk lengyel önkéntesek, amikor a cár hatalmas serege is felkerekedett... Kovács István pontos optikáján nézve a magyarországi szabadságharc menetét és a bekapcsolódó lengyel légió lenyűgöző világát egyaránt megérthetjük.

Mítoszok – például Dembinskié – válnak semmivé, hogy új mítoszokkal gazdagodhassunk.