SZABADSÁGHARC 1848–1849

LUKÁCS : Az 1848-as móri csata emlékei (bevezetés)

„Valami győzelmecskét, édes Móricom! Különben az örökös retiráda lever minden bátorságot a nemzetben” – írta 1848. december 29-én kelt magánlevelében Kossuth Lajos az Országos Honvédelmi Bizottmány elnöke Perczel Mór tábornoknak, arra kérve, hogy hadtestével vegye fel a harcot a Kisalföldön és Észak-Dunántúlon keresztül Budapest irányába előrenyomuló császári hadsereggel (Hermann 2001, 188). Perczel hadtestével 1848. december 29-én bevonult Mórra, ahol a csata előestéjén a szájhagyomány és a kapucinusok latin nyelvű krónikája szerint a magyar honvédek a rendház udvarán tábortüzek mellett ettek, ittak és táncoltak. A móri kapucinus szerzetesek ekkor még egy kivételével német anyanyelvűek voltak. Közülük az egyetlen magyar szerzetest meg is rótták a krónikában, hogy ez alkalommal együtt mulatott a honvédekkel és a „gatyás parasztokkal”.

A móri vereség Perczelt egész életében elkísérte. Alig egy hónappal a móri csata után csapatai az Országos Honvédelmi Bizottmány utasítására Ceglédbercelről Szolnokra vonultak vissza. Cegléd környékének elbeszélő hagyománya szerint ez azért történt, mert egy jósnő azt jósolta Perczelnek, hogy ne kezdjen csatát olyan helyen, amelyik hasonlít a nevére, mert ott vereséget szenved (Bercel ~ Perczel). A tábornok hitelt adott a jóslatnak, mert Mórnál, amelynek helységneve keresztnevével azonos, már vereséget szenvedett. Szabadságharcunk író krónikása, Jókai Mór, aki egy tucat könyvet szentelt 1848–49-nek, Nomen est omen című elbeszélésében dolgozta fel a Perczel-anekdotát (Kedves 2002, 102–103). Perczel Mór Mor Moornak Moorért című eposzában szólt az ütközetről, mivel „az ezen csatában elesett vitézek emlékére emelt oszlop leleplezési ünnepélyének alkalmával” a móriak 1874. december 30-án táviratban üdvözölték őt:

Még se tagadhatom el, hogy keblemen ez oszlop,
Melly lőn emelve dicsőségét örökíti azoknak,
Kik hősök mind, védve szabadságot s hazáért
Elszántan küzdők, meghaltak nyílt csatatéren,
Melly szent lelkesedéstek fény tanúsága ezentúl.

(Erdős 1998, 309–310.)

A móri csatában részt vevő, megsebesült vagy elesett magyar honvédek és császári ellenfeleik emlékét nem csupán a móri honvédemlékmű, hanem Fejér megye északi részének településein a gazdag népi elbeszélő hagyomány is fenntartotta. E szóbeli hagyomány összegyűjtése, lejegyzése 1947-ben, a magyar forradalom és szabadságharc centenáriumára készülődve kezdődött. Az országos néphagyomány-gyűjtés szervezői küldték el kutatóútra Hegyi Imre (1921–1991) néprajz szakos egyetemi hallgatót a szülőfalujához, Bakonycsernyéhez közel eső községekbe, Mórra és Nagyigmándra, amelyek a szabadságharc jelentős helyszínei voltak.

Idézzük a budapesti Néprajzi Múzeum Ethnológiai Adattárában őrzött gyűjtő-naplójának néhány, a móri csatához kapcsolódó részletét!

„1947. júl. 1. Mór.
Első utam a néprajzi gyűjtésnél. Még sosem csináltam, s most egyszerre belecsöppenve: feladat! Sánta László ref. lelkész nem nagy érdeklődést mutat a dolog iránt, s kerek-perec kijelenti, hogy sajnos nem tud segítségemre lenni, a levéltár és anyakönyvek eltűnése miatt...

1947. júl. 2.
A községházán tett látogatásom teljes eredménytelenséggel végződött. Az új munkaerők felvilágosítottak, hogy ők ugyan nem tudnak segítségemre lenni semmiben: ha azonban felkeresem Degenhardt Miklós nyug. főjegyzőt, ő esetleg meg tudna magyarázni néhány dolgot.
Tőle tudtam meg, hogy a móri emlékművet egy lelkes tiszttartó buzgólkodása hozta létre. Buzgólkodott, hogy társadalmi gyűjtés induljon meg egy emlékmű javára, amely el is készült a 90-es években. Halálakor pedig tett egy 30 Ft-os alapítványt azzal a rendeltetéssel, hogy kamataiból évenként hozzák rendbe az emlékművet. Ez azonban az első világháború utáni inflációban elértéktelenedett. Közlése szerint régebben minden Halottak napján szokott ünnepség lenni az emlékműnél, a háború után áttették március 15-ére. Az ünnepi szónok mindig valamelyik kapucinus barát vagy a ref. lelkész szokott lenni. Amíg voltak öreg honvédek: azok felöltöztek a ruhájukba és megjelentek ott – egyre még ő, Degenhardt is emlékszik – később azonban ez a szín is kiesett az ünnepélyből, mikor elhaltak ezek a honvédek...

1947. júl. 3.
Ma jó napom volt: ráakadtam egy fiatalemberre, aki félig-meddig ismeri Mór öregjeit – fiataljait, elvezetett pár házhoz. Sajnos sok helyen vallották be, hogy mindazt, amit tudnak: könyvből tudják, de már el is felejtették a könyvet is, tartalmát is. Meg, gondolom: félnek most nagyon a kitelepítéstől is, azért olyan nagyon óvatosak, tartózkodók. Lehet, hogy gyanús nekik ez az egész érdeklődés.
Azonban nem soká kérette magát Witner János öreg bácsi, és annyira belejött a mesébe, hogy mikor látta a füzetem, ceruzám, rámszólt, hogy most ne írjak, mert őt az izgatja, ő folyékonyan akar mesélni. Mesélt is folyékonyan, de svábul, úgy, hogy megérteni megtudtam, csak rögtön jegyezni nem voltam képes. Mikor kimesélte magát, azonnal eszébe jutott, hogy neki még dolga van a szöllőben, ő odamegy! – kidobott bennünket. Hogy mostanában sok a dolga, hanem majd máskor többet...

1947. júl. 4.
Új adatközlőm: Rideg István ács. Amolyan fúró-faragó ember. Ha most kapna nevet, akkor is ezt kellene neki adni: Rideg! Rusztikus, mogorva. Mikor megtudta, hogy magam is majd két évig voltam a fronton: felengedett, és többé nem kellett kérdezősködnöm, de félnapi napszámját, 10 Ft-ot meg kellett fizetnem! Mert: „Nem érek rá fénapokat emeségetni!” Megérte a 10 Ft-ot! Csak éppen jegyezni nem lehetett mindent, mert: „ű azért nem áll meg minden percen!” De így is többet mondott, mint sok tudálékos „politikus csizmadia”. Különösen az volt érdekes, amit a betyárokról, a bakonyi szegénylegényekről, trükkjeikről, agyafúrt fogásaikról mondott. És az egészet saját édesapjától hallotta, aki pandúr lévén: mindezen esetekben cselekvő alany volt egykor. Azért beszélgetés közben nem feledkezett meg a pohárról sem, mert: „úgy jobban előgyünnek a régi dógok.” Hát elő is jöttek déltől este 10 óráig egyfolytában! Kiváncsi vagyok kinek mesél újra ennyit?"

(Hegyi, 1947)

Hegyi Imre móri gyűjtéséből az egyik történet (Most már jöhetnek a vasasok!) az országos néphagyomány-gyűjtés anyagából kiadott kötetbe is bekerült (Dégh 1952, 152–154). Nyomában az 1970-es évek második felében magam is kutatómunkát végeztem Móron az 1848-as hagyományok témakörében.

A móri csata 160. évfordulóján kegyelettel emlékezem kutató elődömre, Hegyi Imrére. Hálával gondolok móri adatközlőinkre is, akiknek szóbeli hagyományait most már írásos formában fogja őrizni ez a kiadvány.

Székesfehérvár, 2008. december 30-án

Lukács László

KATALÓGUS		TARTALOM