SZABADSÁGHARC 1848–1849

MAKAI : „Hű vitézségért...” (előszó)

„Most, midőn a katonai pálya eszméje, czélja ... a szociális és politikai élet eszméjével tökéletesen eggyé olvadt, most van valódi fenséges becse azon érdemjelnek, melyet a népszabadság harczában dicsőséget vívott hős egyenesen a nemzet kezéből kap. Mert mindeddig akár polgári, akár katonai érdemjelek osztogatása ... a zsarnokság melletti kitűnő szolgálat jutalma volt. Igazi béres ajándék a vitézségnek ...”

E költőien lényeglátó gondolatsorral indította a debreceni városházán 1849. március 9-én lezajlott ünnepségről szóló tudósítását a hivatalos lap, a Közlöny másnapi száma. „... Olly fényes ünnepélynek voltunk a kormány elnökénél tanúi – folytatódik a március 10-i híradás – melly, úgy hisszük, mind az érdeklettek, mind a nézők kebleiben tartós benyomást hagyand. Hadi Főnökeink legjelesbjei az újonnan alapított érdemrend középkeresztjével díszesíttettek. Ezúttal Kiss Ernő, Vetter altábornagyok, Görgey Arthúr, Perezel Mór, Damjanics, Bem tábornokok és Guyon ezredes valónak azon kitűnő férfiak, kik a nemzet kezéből a közelismerésnek ... tanujelét vevék a hadügyminister, a Debreczenben levő tábornoki kar, a honvédelmi bizottmány tagjai ... és más nézők jelenlétében.”¹ A Honvédelmi Bizottmány országosan tisztelt elnöke – Kossuth Lajos – ugyanazon a napon képviselőházi beszédében is hangsúlyozta a kormány azon törekvését, miszerint „magát az érdemesek kitüntetésére kötelezve érzi”. Az érdemrenddel „... keblökre tűzetvén azon zálog, hogy valamint ők ... igaz magyar érzelmöknél fogva a hazának mindig hívei maradnak, úgy azon zálog oda tűzésével a nemzet lekötötte irántuk ... nagyrabecsülésének, tiszteletének s érdemeik elismerésének zálogát.”²

A „nemzet elismerésének zálogai”, amelyeket a hősök egyenesen a nemzet kezéből kaptak, a szabadságharc fennmaradt kitüntetései, ha mindet összegyűjtenénk is, ma egy nagyobbacska múzeumi tárlóban elférnének. Szabadságharcunk ezen ereklyéi az elmúlt másfél évszázad alatt számbelileg is megfogyatkoztak, másfelől a nemzeti köztudatból is eltűntek, feledésbe merültek. Különösen szembeötlő ez azzal összehasonlítva, ahogyan sok más nép történelmi köztudata múltjának kiemelkedő jelentőségű jelképeit – köztük nevezetes korszakainak érdem- és rendjeleit – ma is becsben tartja.

A mi szabadságharcunk kitüntetéseiről – talán a szakemberek egészen szűk körét leszámítva – a történelem iránt érdeklődők sem igen tudnak többet, mint hogy létezett, esetleg, hogy ez az a kitüntetés, amelyet Görgey nem fogadott el. Pedig elődeink a szabadságharc idején nagy súlyt helyeztek e megtiszteltetés tényének megörökítésére, sőt, 1848–1849 hírneves és alig ismert szereplőinek ábrázolásain rendre szemünkbe tűnnek a semmivel össze nem téveszthető érdemjelek. Nem egyszer még olyanok mellére is odapingálták a képek alkotói, akik meg sem kapták azokat. A „nagy időkben” tehát e szerény jelek valóban a vitézség és a hazaszeretet, a nemzeti elismerés magyar jelképének számítottak. Egyúttal annak a sokoldalú eszmei-politikai küzdelemnek a céljává s egyik eredményévé váltak, amely a reformkortól kezdve a magyar nemzeti színek, zászló, jelvények, szimbólumok bevezetéséért, megbecsüléséért s végső soron ezáltal is a nemzeti függetlenségért folyt.

Könyvünk e jelképek létrehozóinak, adományozóinak s a vele elismert hősöknek – vagy történelmi mértékkel mérve pár percre hőssé váló eleinknek – kíván emléket állítani. 1848 júliusától nyomon követjük a magyar jellegű kitüntetés létrehozására irányuló hosszadalmas útkeresést, amely elsődlegesen Mészáros Lázár hadügyminiszter, a koncepciózus, tudós katona személyéhez kötődött. Megismertetjük az olvasót azokkal a haditettekkel, amelyek véghezvivőit a bajtársak és a vezetők kitüntetésre érdemesítették.

A kitüntetések tényleírásaiban, indoklásaiban gyakran szerepelnek a „hálás haza”, a „nemzet hálája” s más, mai fül számára talán dagályosnak tűnő kifejezések. E sorokat kétségtelenül a korra jellemző forradalmi romantika lengi át, de a leírt szavak akkor és ott a megfogalmazók és a hőstetteket elkövetők gondolatvilágában egyként az őszinte hazafiságot, a legnemesebb patriotizmus érzését testesítették meg. Aki gyakran forgatja a korszak írásait, hamar rádöbben, hogy a politikusok, az állami hivatalnokok, az irodai fogalmazók, a tisztek, a közlegények érzelem- és gondolatvilágában egyaránt előkelő helyen állt a „haza üdve” s annak az egyéni érdek elé helyezése. A „száraz” levéltári források és a szépirodalmi alkotások ugyanazt a szellemiséget árasztják, amelyet Kölcsey így fogalmazott meg: „A haza minden előtt”.

A kitüntetések ügyét nyomon követve a leírásokból a honszeretet mellett, azzal jól megférve, a szereplők egészséges emberi becsvágya, elismerésre való törekvése, olykor hiúsága is előtűnik. Ez a jelenség kétségtelenül emberközelibbé teszi szobrokká, emlékművekké magasztosult, 150 évvel ezelőtt élt s harcolt elődeinket.

E könyv a téma ránk maradt írott és tárgyi emlékeivel is foglalkozik – többségüket ma köz-, illetve magángyűjtemények őrzik. Egyikük-másikuk kalandos útjára, amely forradalmakon s két világégésen át vezet egészen a máig, csak aprólékos történészi-muzeológusi nyomozással sikerült fényt deríteni. E tárgyak „adományozás utáni élete” is bőven kínál izgalmas művelődéstörténeti sztorikat, amelyek még napjainkban is szolgálhatnak új vagy eddig kevéssé ismert részletekkel.

A kötet végül közreadja azok névsorát, akik a szabadságharc idején, voltaképpen 1849 márciusától a komáromi vár feladásáig, valamelyik kitüntetést megkapták. Ez a névsor a mai ismereteink szerinti legteljesebb összeállítás, pillanatnyilag; hiszen még bármikor napvilágra kerülhetnek olyan források, amelyek új neveket, további kiegészítést nyújthatnak a magyar kitüntetéstörténet s egyben a magyar művelődéstörténet e jeles, de kevéssé közismert fejezetéhez.

A témához kötődő anyaggyűjtés jelentős részét 1971–1974 között végeztem. Akkortájt néhány publikáció és egy doktori disszertáció született belőle. Az adatok azonban később is gyűltek, s időközben olyan, a szabadságharc alakulataival, tisztikarával, kimagasló katonai személyiségeivel foglalkozó munkák láttak napvilágot, amelyek mellé – mivel az érdemrend adományózásának ténye gyakran szerepel bennük – a kitüntetés-témakör feldolgozása kiegészítésképpen szinte kívánkozik.

Kutatásaimat, munkámat sokan segítették. Hálásan kell megemlékeznem dr. Csillag Ferencről és dr. Huszár Lajosról, akik már nincsenek az élők sorában.

Értékes szakmai támogatásukért egykori egyetemi tanáromnak, dr. Urbán Aladárnak, valamint történész és muzeológus kollégáimnak, dr. Bona Gábornak, dr. Hermann Róbertnek, dr. G. Héri Verának, dr. Kedves Gyulának, Cs. Kottra Györgyinek, Kreutzer Andreának, dr. Lenkefi Ferencnek, dr. Ságvári Györgynek, Szoleczky Emesének tartozom köszönettel. Köszönet illeti mindazon intézményeket is, amelyek tárgyaikat, dokumentumaikat illusztrálás céljára rendelkezésemre bocsájtották.

A kézirat technikai kivitelezéséhez Báics Ernő, Bohus Beatrix és Gombás Róbert nyújtott fáradhatatlan és szakszerű segítséget.

Budapest, 1999. július

A szerző

1 Közlöny, 1849. márc. 11. 50. sz. – A korabeli – nyomtatott vagy kézírással ránk maradt – idézeteket a régies helyesírással közöljük. Kivételt képez az »a'« névelő és az »s'« kötőszó, amelyeknél a hiányjelző vesszőt – aposztróf – elhagyjuk. [vissza]

2 Uo. [vissza]

KATALÓGUS		TARTALOM