SZABADSÁGHARC 1848–1849

MEZŐ : A szabadságharc Bács-Kiskun megyei parancsnokai, 1848/49 (előszó)

Tisztelt Olvasó!

„Tiszteljétek a közkatonákat,
Nagyobbak ők, mint a hadvezérek!”

Figyelmezteti kortársait Petőfi Sándor – és intése nemcsak korának szól! Nekünk is el kell gondolkodnunk azon – vajon bármely kor hadvezetése mire ment volna, ha nem számolhat az életét kockára tenni tudó férfiak ezreivel, százezreivel. És azokkal a tisztekkel, akik vitézségből és emberségből példát adtak alárendeltjeiknek. Különösen így van ez minden olyan harcban, amely igazságos ügyért folyik, és amelyben a személyes döntésnek, az önkéntes elszánásnak van szerepe. Így volt 1848/49-ben is. De ne higgyük, hogy a katonák azért szálltak táborba, indultak csatába, mert mindenáron hősök akartak lenni, bár a dicsőség, az elismerés természetes igénye az embernek. Mint ahogyan az is, hogy túl szeretné élni a csatát, a harcokat és utána élvezni a kiküzdött béke csendes örömeit. Ez így természetes, mint ahogyan az is, hogy a katona – legyen tiszt, vagy közlegény – számol a sebesülés, a harctéri halál reális lehetőségével. Kossuth katonái számtalan csatában tűntek ki bátorságukkal, bajtársiasságukkal, önfeláldozó merészségükkel, tisztjeik műszaki, hadi ismereteikkel.

Ez a könyv azoknak is emléket állít, akiknek a neve nem olvasható a történelem lapjain. Nemcsak neves hadvezérek, tábornokok kaptak helyet ebben a kiadványban, hanem azok a tisztek is, akik katonáikkal együtt hősökké váltak, akik elvéreztek, sebeket szereztek a csatatereken, Világos után évekig az osztrák börtönök lakói voltak, szertebujdostak, vagy elmenekültek, és hazájuktól távol, számkivetetten éltek hosszú éveket. De közöttük vannak azok is, akik a kiegyezés után megtalálták hivatásukat, irányították a magyar közéletet, neveltek, tanítottak az iskolákban, gazdálkodtak, és emlékeztek, és az utókort is emlékeztették a fényes, szép napokra. Akik még megérték, azok a század vége felé büszkén álltak az 1848-as ünnepségeken a fényképezőgép elé, ezekről a képekről öreg honvédek, tisztek méltósággal tekintenek ránk, mint történelmi idők tanúi és cselekvő részesei.

Az 1848-as forradalom és azt követő szabadságharc a magyar történelem kivételesen ritka pillanata volt, rövid időre egységben és egyetértésben harcolt a nemzet a polgári átalakulásért és a függetlenségért. A forradalom lendületét, méltóságát és tisztaságát minden kor minden nemzedéke felemelt fejjel és büszkén idézhette. Ezt tesszük most mi is, ennek a kiadványnak a közreadásával, amely a mai Bács-Kiskun megye területén született katonatiszteket, a szűkebb haza hőseit szedi sorba.

Széchenyi István mondta: „Szabadságát az ember rendszerint akkor becsüli, amikor már nem szabad, vagy ha szabadságát végtelen áldozatokkal vívta ki.” Ilyen végtelen áldozatot hozott az, aki önként, lelkiismerete szavára, a reményeit beteljesítő, felszabadulását hozó országgyűlési döntések hatására vállalta a fegyveres harcot, de azt sem tarthatjuk kevesebbre, akit egyszerűen csak besoroztak katonának Kossuth Lajos elfogyott regimentjét pótolni. A könyv lapjain ezek az emberek közel jönnek hozzánk, nevüket, és életük rövid történetét olvasva ma is megrendülünk, meghatódunk.

Március 15-e közeledtével, jeles és jeltelen sírban nyugvó szabadságharcos katonáinkra emlékezve jusson eszünkbe egy fiatal őrnagy, akit nem haditettei emeltek a halhatatlanok sorába, hanem páratlan tehetsége, verseinek ereje. Petőfi Sándor úgy biztatta kortársait a kard forgatására, hogy maga is kardot fogott, tollával, pedig felvillantotta előttük az utódok reménységét, a büszke unokákat, akik majd a sírjaik mellett sorolják leborulva a hősök szent neveit. De tudjuk – az utókor nem mindig hálás, inkább feledékeny. Nem árt, ha valaki időnként felidézi ezeket a neveket. Ezt a nemes célt szolgálja a kiadvány, amelyet az olvasók figyelmébe ajánlok. Forgassák haszonnal és emlékezzenek!

Alföldi Albert
a Bács-Kiskun Megyei Közgyűlés alelnöke

KATALÓGUS		TARTALOM