SZABADSÁGHARC 1848–1849

NAGY : A Görgey kérdés : ki az áruló? (előszó)

Számtalanszor hallottuk és halljuk a kifejezéseket: "a reformkor, a reform-nemzedék, stb. de a szavak mélyebb értelmével csak kevesen foglalkoznak.

Évek, évtizedek kellenek ahhoz, hogy egy megkövesedett, elavult kort egy újabb váltson fel. Mert a régi kor nem szünik meg hirtelen, határkövek nincsenek. Van egy "átmeneti időszak" és a réginek bizonyos maradványai tovább élhetnek az uj korszakban. Ugyanúgy: "egy nemzedék sem jelentkezik hirtelen, hanem vannak "előhirnökei". Ez sajátos egyéni "précurseur-tragikumot" szokott hozni. Vannak előfutárok, akik érzik egy új kor eljövetelét, benső jogosultságát, ezért missziót vállalnak. Hirdetik az új idők dalát, ők az eljövendőnek szószólói, olykor prófétái. A kor azonban sokszor merev, régi emberek vannak felszinen, akik az újban csak okvetetlenkedést, "éretlenséget" látnak. ... Egy-egy kor társadalma bizonyos "stilusegységet" mutat, azaz uralkodik egy rendszer, amely többé-kevésbbé statikus. Ennek az újba való átmenete nehéz, a "vajúdás" olykor kinos." (DÉKÁNY: Társadaom, 277) Ma is ilyen átmeneti állapotban vagyunk: új irányt kell vennünk!

Egy ilyen történelmi vajúdással – amely egy óriási nemzeti tragédiában végződött – foglalkozik ezen munka. Nem fogadhatjuk el SPENGLER felfogását, aki mechanikusan születés, fiatal-, férfi-, öregkorra és nemzethalálra osztja a civilizációk életét; korszakokra, amelyek egymás után – kényszerű szükségből – következnek elkerülhetetlenül. Az igazsághoz – a magyar látás szerint – sokkal közelebb áll TOYNBEE tanitása, aki elveti a mechanikus, végzetszerű történelmi fejlődés elméletét és a kultúrközösség sorsának jövőjét minden korszakban a kiváló egyén létezésétől, az ő állásfoglalásától teszi függővé. De nem vizsgálja, mint azt CARREL teszi, a kiváló egyént, az igazi elhivatottat: miként függ össze azon közösséggel, amely őt magából kitermelte. Nekünk – magyaroknak – különös okunk van egy szerény fejezettel foglalkoznunk ezen kérdéssel is.

Egy oly roppant horderejű történelmi esemény, mint a mi Szabadságharcunk volt, végtelenül bonyolult. Annak megértése, kiértékelése – még az olvasó részéről is – komoly erőfeszitést, fáradságot, szellemi munkát igényel, amire bizonyosan nem hajlandók olyanok, akik végleg elszakadtak a magyarságtól, akik életérdekeikkel a "befogadó országok" jövőjébe akarak beilleszkedni. Sok esetben ez természetes is. Mert mint Széchenyi megállapitotta: valóban fennkölt erények gyakorlását csak nagyon kevés embertől várhatni!

Ezen munka elsősorban azoknak szól, akik nem adták fel a küzdelmet, akik nemcsak a verejtékes munka vállalására hajlandók, de még a gúnyolódók piszkának törésére is.

És mindenek felett az őszülő hajú nagyapának kötelessége átadni tudását, tapasztalatait az utat kereső fiatal nemzedék elitje számára. Ne kelljen nekik is 20 – 30 évig kutatniok, mig meglátják a helyes irányt, az igazi nagy célt: történelmi hivatásunkat.

135 éve irta Kemény: "Ne tévedjetek az emberi természet iránt, mely még inkább ragaszkodik az eszmékhez, mint az egyénekhez, még inkább szereti vágyait, mint e vágyak karvezéreit, s csak akkor fog mértéket tartani a bálványozásban és a gyűlöletben, csak akkor fogja szigoruan megitélni a közpályáról eltünt tekintélyeket, midőn az ügy, melyért azok adóztak, pártjelvényül, és az eszközök, melyek által hatottak, fegyverül többé nem használtatnak. – Ezen ideig – mely a tárgyak szerint majd egy hosszú század, majd egy pár rövid év – a részrehajlatlanság gyér kivételként tünik föl, és fájdalom, általános szabály a ledorongolás vagy eszményités, nem magáért a tenni már megszünt férfiu emlékéért, de a tények befejezetlensége miatt." (Esszé: 119)

A Reformkorral és a Szabadságharc történelmével foglalkozó irodalmunk hiányol egy szintézist, jóllehet arra égető szükségünk lett volna. Miért nem foglalkozott történetirásunk ezzel a feladattal? Carrel megad-ja a választ: "Majdnem ellenállhatalan bennünk a törekvés, hogy a technikai könnyűségük és világosságuk alapján válasszuk ki kutatásaink tárgyait, sokkal inkább, mint fontosságuk alapján." Egy használható szintézis megalkotása csak egy ember erőfeszitésének lehet eredménye, sohasem "kerekasztal" konferenciájé! (CARREL)

Szekfű Gyula idézi Moszkvában irt munkájában BENEDETTO CROCE megállapitását: "..történelmi mű csak az olyan lehet, melynek irásánál leki motivumok szerepelnek, mégpedig a munka megkezdésénél morális nyugtalanság és féltő gond, a végén pedig a lélek hajlamos lesz akcióra, a dolgok megváltoztatására."

A magyar társadalomnak voltak és vannak égető problémái, amelyek a tárgyalt korban elkövetett bűnök következményei. Ne hunyjunk szemet, nézzünk bátran szembe azokkal. Tárgyilagos szigorral és tapintattal. Kemény szerint mindent el kell törnünk, csak a türelmetlent nem.

Azoknak, a "tekintélyeknek", akik magukat tévedhetetlennek tartják és az eddig elfogadott "igazságok" birtokában eszményitenek" és "ledorongolnak", szives figyelmébe ajánlom Horváth Mihály tételét: "A csalhatatlanság igénylete a gyarló emberben a megrovásra legméltóbb bűn és hiba egyszersmind, mert szellemi korlátoltsággal gőgöt, felfuvalkodást párosit."

Szükségesnek látszott néhány döntő fontosságú munka részletesebb kivonatolása, mint pl. a Kelet Népe, a Politikai Programmtöredékek, Kemény Zsigmond irásai. Ugyancsak részletesen idézem Alexis Carrelt, Homer Lea-t, H.W. Skousen-t, Tamás Andrást, mert a következő nemzedék figyelmét rájuk szeretném irányitani, másrészt, mert szinte kizártnak látszik, hogy mondanivalóm átértése e munkák lényegének ismerete nélkük lehetséges lenne.

Dékány professzor felteszi a kérdést: ki tanulhat a magyar sors menetéből? A történész? A nemzet sorsáért töprengő szellemi elit? Ha csak ezek, akkor a kérdés nem tartozik a néplélektanba. Igenis, a népre tartozik a magyar sors menete!

Mikor a forrásmunkák idézeteit olvassuk, tartsuk szem előtt, hogy azok nem mindig fedik 100 %-ig az író véleményét. Sokszor mai ismereteink – összehasonlitva a 100 évnél régebbi idézetekkel – pontosabbak, tapasztalataink a két Világháborút követő elrendezésekkor bővültek, és még ma sem került minden forrásmunka, okmány nyilvánosságra.

Mint láttuk, a különböző forrásmunkákból merített idézetek között néha ellentmondás található. Ezen ne csodálkozzunk; csak egy példát: amikor Pethő Sándor Görgey életrajzát irta, több forrásmunka még nem állott rendelkezésére és nyilvánvaló, hogy nem folytatott beható tanulmányokat az első felelős minisztérium történetét illetőleg. Pedig a magyar tragédia lényege van itt: hazug szempontból irt általánositások mentek a köztudatba e korszakról, tényeket elhallgattak és megakadályoztak bennünket valódi helyzetünk megértésében.

Továbbá: lehetetlen volt megszerezni számos fontos forrásmunkát: pl. a Viddini Levél teljes szövegét (amelyet később Kossuth maga is megtagadott), ugyanúgy a CZARTORYSKI herceghez irt levelet se tudtam teljes egészében feltalálni!

Amennyire az csak lehetséges, idézetekkel beszélek (megjelölve pontosan a forrást), ezért néha elkerülhetetlenek az ismétlések, ritkán ellentmondások. A nevek helyesirásakor elvileg az idézett forrásmunkát használom.

Sajnos lektor nem állt rendelkezésemre, mert aki vállalta ezt a feladatot, dr. DRÉGELYI BÉLA barátom, 1985. február 2-án meghalt és a nála maradt kéziratom is csak a következő június közepén kaptam vissza! Kérem az igényes olvasót, bocsássa meg az előforduló hibákat.

A hadműveletek leirásához alapul a katonai akadémiákon használt hadtörténelem-könyv, a PÁVAY-VAJNA – NÁDAY (emlékezetből), JULIER FERENC ezredes leirása (Pethő Sándor könyvéből) és PUSZTASZERI munkája szolgált.

Amikor harminc év emigrációs munkájának, megfigyelésének, tépelődésének eredményét a magyar társadalom kezébe adom, a SZÉCHENYI számára oly kedves THEMISTOCLES idézet jut eszembe:

"ÜSSETEK, DE HALLGASSATOK MEG!"

Montreálban, 1986. szeptember 19-én,

Nagy Gyula

KATALÓGUS		TARTALOM