Dembinski Henryk : Háromnapi csata a Szeged és Szőreg közti gáton (részlet)

Részlet a Danzer F. Alfonz által összeállított Dembinski Magyarországon című kötetből
(361-365. p.)

Reggeli 7 óra tájban megszünt az eső s a nyári nap sugarainak végre sikerült a felhőkön győzedelmesen át törni.

Rögtön ágyudörgés hangzott fel. Hallgatódzom : nyilván saját ágyuim hallatják magukat. Mivel hamarjában nem kaphattam lovat, gyalog siettem a jobbszárny felé, Lázár hadosztáIyához, Lázár épen szembe jött velem, gyorsan fölmentünk a gátra. Igen csodálatos látvány tárult szemünk elé. Egy ellenséges gyalog hadoszlop, legalább is egy dandár, épen előnyomulóban volt a gát felé vezető országuton; a zászlóaljak közepén sárga-fekete zászlókat lobogtatott a reggeli szellő s a hadoszlopok élén az ezred zenészei vonultak zajosan, mintha diszszemlére menének. Ágyutelepeink azonban jól czélozva, csak hamar hátrálásra kényszeritették a dandárt, mire az, egy házsor mögé menekült. Mivel nem volt szándokom ütközetbe bocsátkozni, tehát megszüntettem az ágyuzást. Negyedóra mulva egy ellenséges tábornokot vettünk észre számos tiszt kiséretében; a város szélső házainál megállapodott a csapat, mig a lováról leszállott tábornok egy oriás háromszinű zászlót lobogtató ember kiséretében a töltés felé közeledett. Vajjon a felénk lobogtatott zászló jeladás volt-e az alkudozásra? én nem tudtam s nem is törődtem vele sokat. De csakhamar egy császári tiszt lovagolt huszonötöd magával a gát felé s távcsövével nyilván hadállásunk kikémlelése végett sokat bibelődött, miért is ágyuink egyike tüzet adott e csoportra s szétszorva, a városba vissza kényszeritette azt.

Rövid vártatra, ugy 10 óra felé az ellenség ágyuzni kezdett a töltés felé, mire én 24 ágyuval válaszoltattam, de csak azért, hogy megmutassam az osztrákoknak, miszerint készen állunk.

Délfelé elnémult a dörgés s világosan ki lehetett venni, hogy több ágyutelep, orosz gyalogság és lovasság vonul a Tisza mentében balszárnyunk felé. Egy a töltés előtt elterülő ligettel szemközt foglaltak ez ellenséges szakaszok állást. A bekövetkezhető támadás megakadályozása végett, mindenekelőtt a rendelkezésemre álló összes lovasságot a jobbszárny mögül s a Maros melől Szőregre, a balszárny azaz Guyon hadosztálya mögé rendeltem. A gát és a helység között elterülő sikság sokat ígért ezen tartaléklovasság alkalmazásának.

Az ellenséges hadcsapatok összpontositása balszárnyunk átellenében arra birt engem, hogy a lovasság felét s egy lovas ágyutelepst Dessewffy parancsnoksága alatt (kihez mint önkénytes, Mészáros tábornok is csatlakozott) előre küldjem, mig a másik felét hasonlag egy ágyuteleppel Zámoyszki ezredes alatt tartaléknak hagyjam. E pillanatban – délután 3 órakor – az ellen élénk ágyuzást kezdett a Tisza jobbpartjáról, melynek védelme alatt Szeged külvárosából sürü gyalog-tömegek tolongtak kifelé. Tüzéreim különösen a csapatokat vették czélba, melyek mögött csak hamar számos ágyutelep törtetett előre s fedezetlen voltuk daczára egész kartács-távolságra közeledtek a gát felé, mit magam is csodáltam. Csak hamar 80 ágyuból álló vonal képződött a gáttal szemben – iszonyú golyózáporral halmozva el ez utóbbit. A legénység ugyan védve volt a vastag töltés által, hanem annál érzékenyebben szenvedtek a háttérben áIó ágyu-fogatok a targonczákkal; számtalan ló öletett meg s csak a legnagyobb szigor volt képes maradásra birni a kocsis-legénységet. Én a gáttal párhuzamos vonalban akartam fölállitani a fogatokat; azonban ez ismét rendetlenséget okozott a gyalogság soraiban, úgy, hogy a targonczákat előbbi helyzetökben kellett meghagynom.

Azon közben a jobbszárnyon nöttönnőtt a veszedelem. Az itt fölállitott lengyel tüzérség tovább nem tarthatta magát, mert háromfelől lövöldöztek reá : a Maros jobbpartjáról, s Szeged külvárosa két pontjáról. Két órai ágyuzás után – 5 óra felé – mikor a 4 löveg egyike tönkre volt téve, a fél ágyu-telep odahagyta állását, melyet rögtön elfoglalt s jobb szárnyunk felé heves tüzelést kezdett az ellen. Ez a Lázár hadosztálya telepét arra birta, hogy ágyuit feltargonczázza s Zámoyszki ezredes tartalék-lovasságához vissza huzódjék. A kartács-tüzbe vett gyalogság pedig vállra vetve fegyverét, gyors lépésben, mindamellett szép rendben, hátrált a gát hosszában a balszárny felé.

Mig a jobb szárny zászlóaljai elléptettek előttem, jobbik karomba lövést kaptam, a mi egyébiránt, sebem bekötöztetése után, nem akadályozott, hogy a parancsnokságot tovább is magam vigyem.

Az osztrákok fölbátoritva a jobbszárnyunknál tapasztalt szünetelés által, most hadoszlopokban nyomultak elő a gát felé. Zámoyszki ezredes a veszély láttára azonnal elővezeté a kéznél levő ágyutelepet s kartács távolságra, jól czélzott tüzet szórt az ellen csapatjaira, kik rögtön felhagytak az előnyomulás további kisérletével; csak a sorban felvontatott ágyutelep maradt helyén. Én a gyalogság sorlövései által akartam a tüzér Iegénységet hátrálásra kényszeriteni; azonban a mi embereink, a pusztitó kartács-zápor által megfélemlitve, – a tisztek kiáltásai daczára sem voltak rá birhatók, hogy fejöket a gát gerinczén felől emeljék s czélozzanak; csak a levegőbe pufogtak.

Ez eredménytelen csatározás, továbbá az ellen szüntelen előnyomulása balszárnyunk felé, hol néhány óráig Desseffy az ő tüzérsége- és lovasságával vitézül harczolt, tovább azonban az osztrákok és oroszok tulnyomó erejének ellent nem állhatott, – komolyan kelle gondolnom az általános visszavonulásra. A három napi csata, hiányos élelmezés, szünetnélküli szolgálat s az időjárás kellemetlensége által elcsigázott csapatok mivolta korántsem volt olyan, hogy az ellen részéről most szándokolt szurony-támadás bevárásától jót lehetett volna reményleni.

Kiadtam tehát a visszavonulásra a parancsot, az ágyutelepek és zászlóaljak egész homlokzatukkal Zámoyszki ezredes tartalék-csapatai mögött haladtak. Alig takarodtunk el a gáttól, rögtön megszünt a császáriak tüzelése is s a szél szárnyain átjövő dobpergés hirdeté, hogy az ostromló hadoszlopok előnyomulóban vannak.

Vagy 80 lépésnyire a gáttól megállapodtam törzs-tiszteimmel, hogy a csapatok visszavonulását rendben tartsam. Ez utóbbiak már túl voltak az ellenség lőtávolán s épen követni akarám őket; azonban nem tehettem, hogy előbb még egy pilanatot ne vessek az ember- és lóhulláktól fedett csatatérre s vissza ne tekintsek: Hosszú fekete vonalként terült el a gát, még egy ellenség sem mutatkozott rajta, de ime! e pilanatban több portyázó alak tünik fel, – megforditjuk lovainkat, de már késő! ropog a sorlövés, sistergő golyok szelik át a levegőt, lovam halálosan taláIva ágaskodik, feIbukik s – engem vérző teteme alá temet.

Burkhardt hadsegédem jött legelőbb segélyemre; felemelé a lovat s én gyorsan talpra állottam; az esés következtében eloldózott a kötelék ugy, hogy jobb karom sebe megujult, fájdalmat okozott. Egy angol, a ki az ütközet tétlen szemlélője volt, készségesen támogatta hadsegédemet.

Mintegy 100 lépést haladtam gyalog; azon reményben, hogy saját lovat kapok, Burkhardt lovát vonakodtam elfogadni. De mivel az ellenség csapatjai üldözőbe vettek bennünket, nem maradt egyéb hátra, mint hogy hadsegédem ajánlatát elfogadjam.

Ezalatt mindinkább közeledett az alkony. Beba volt az összes csapatok gyülekezési pontjául kitüzve s ez irányban történt egész rendben a visszavonulás: Zamoyszki tartalék lovasságának nehány csapata küldetett szét az elszéledt legénység fölkeresése- és utbaigazitására.

Már éjfél volt, midőn az utolsó lovascsapattal a faluba értem. Az ellen épen nem üldözött bennünket. Csak a balszárnyon kisérté meg Dessewffy üldözését, azonban Poninski ezredes lengyel dzsidásai közbelépésére teljesen fölhagyott szándokávál. Ezen csiny alkalmával a szerencsétlen herczeg Woroniecki őrnagy, ki vakmerően tört egy császári dzsidás század közé, – fogságba esett: két hónappal később Woroniecki herczeg, kit barátai joggal neveztek »chevalier sans peur et sans reproche«-nak; Budapesten és pedig bitófán végzé ifju életét Haynau parancsára. »Ez földi sorsa a szépnek....«

Dembinski, Henryk : Dembinski Magyarországon. Összeáll. Danzer F. Alfonz. Budapest : Athenaeum, 1874.