Részlet a szerző Az 1848-49-iki magyar szabadságharcz története című művéből
(5. kötet, 664-665. p.)

Dembinszkinek már a természetében volt a hátrálás. "Általán ugy látszott, – jegyzi meg egyik hadíró, – mintha ő csak azért foglalna el állásokat, hogy azokat csakhamar megint elhagyja, nem ám hogy azokból előtörjön, hanem hogy visszavonuljon."

Most is, mihelyt tudomására jut, hogy Schlick Makón tanyázik, rögtön fölhagy a támadás eszméjével, s elhatározza, hogy visszavonul, még pedig nem is Arad felé, amint a haditerv szólott, de Bébán keresztül Temesvárnak. "A dolgok állásából, – mondja emlékirataiban, – annak tudatára jutottam, hogy a parancsnokságom alatt álló hadsereg már egyedüli horgonya Magyarország reményinek. Azért nagy súlyt kellett fektetnem a hadsereg kímélésére."

Csakhogy ez a kímélés, fájdalom, rendszerint egy-egy vesztett csatának lőn a bevezetője.

Ez következett be most is, augusztus 5-ikén. Alig megy szét az elvonulási parancs: megdördül a császári sereg 160 ágyúja. Kezdődik a haláltáncz, "a kímélés."

S Dembinszki mit csinál? Szervezi talán a védelmet? Szó sincs! Átadja a sánczvonal fölötti parancsnokságot Lázár Vilmos ezredesnek s ő maga Szőregre nyargal, hogy a – zavart még növelje. Rendeletre rendelet jön; egyik ilyen, másik olyan. Szegény katonáink azt sem tudják: előre menjenek-e, vagy hátra.

. . . . Már 9 óra tájban, – beszéli Lázár Vilmos, – balszárnyunk irányában az ellenségnél gyanus mozdulatokat lehetett észrevenni. Parancsot kaptunk, hogy 10 órakor kezdjük el a visszavonulást, azonban előttem tudva nem levő okokból, az indulás előbb 11-re, majd délután 3 órára halasztatott.

Eközben az ellenség mozgása mindig élénkebb lőn. Három rendbeli jelentésemre Dembinszkitől semmi intézkedést se nyertem.

Három órakor a lengyel legió és Gál hadosztálya csakugyan elindult, ugyszintén nehezebb ágyúink is, Béba felé. Minden visszavonulásunkra mutatott s a csatát mégis elfogadta Dembinszki; elfogadta anélkül, hogy a balszárnyunknál levő erdőbe, ebbeli figyelmeztetéseink daczára, megszálló csapat küldetett volna.

Végre délután 4 óra tájban mintegy 800-1000 lépésnyire sánczunk előtt egy ellenséges ágyú-sor nyomult fel. Lehetett 180-200 löveg. Nekünk egész vonalunkon legfeljebb 40 ágyúnk volt. A figyelmeztető lövést jobb szárnyunkon megtétettem. Erre az egész sor tüzelése megkezdődött. Jobb szárnyunkon az én 10 ágyúm ellenében 4 üteg ágyú és 1 üteg röppentyü állott. A lengyel üteg, amely épen a Maros partján volt, csakhamar elhagyta helyét és megfutott. A mi tüzéreink, az ellenséges túlerő daczára jól lőttek. Ekkor jelentik nekem, hogy a töltény fogyatékán van. Dembinszkihez ugratok, hogy a hiány pótlásáról rendelkezzék s válaszul kapom, hogy a lőszer-tartalék elküldetett Bébára.

Még ez is! – gondoltam, s lassabban kezdtem tüzeltetni, s a még kapható 6 fontos töltényeket mindazon egy ágyúhoz hordattam össze, amelyet sánczunknak a Maros partjánál levő szögletéhez állítottam és a melyet maga az ütegparancsnok irányzott 2 ellenséges üteg ellen oly sikerrel, hogy a szélső, előre indult üteget hátrálásra kényszeríté. Csak töltény, s minden meg van nyerve, mert az ütközet nem veszett volna el. Midőn végre ütegeink már majd minden töltényüket ellövöldözték, Dembinszki visszavonulást vezényelt. Az előnyomuló ellenség rohamra jött, s a hátrálók után küldé golyóit, amitől csapataink vad futásnak eredtek. Szőreg alatt összeszedtem őket, átadtam Csapó őrnagynak és Tomkával balszárnyunkra lovagoltam. Az ellenség a sánczot az egész vonalon áthágta és hirtelen, nagy robajjal csapott a balszárnyunkon álló lovasságunkra. Egy rosszul sikerült roham és egész lovasságunk, élükön a Bocskayak, "jobbra átot" csinált. Bealkonyodott, mire az ellenség a szőregi állásunkat elfoglalta. Ez mentett meg a megsemmisíttetéstől. Az én hadosztályom szenvedett legtöbbet, nagy része Arad felé tévedett. Későn értünk Bébára s másnap jókor reggel huzódtunk tovább : Ó-Bessenyő felé...

Lázár följegyzése azonban hézagos. A fejetlenség sokkal nagyobb vala. Pedig katonáink derekasan viselkedtek, kivált a tüzérség. S a csata mégis elveszett. Elveszett Dembinszkinek a habozó és félszeg intézkedései következtében.

Veszteségünk : 400 halott és sebesült, 300 fogoly, s 6 ágyú. A Dembinszki jobb karját egy puskagolyó horzsolta. Az ellenség vesztesége : 45 halott, s 195 sebesült.

Gracza György : Az 1848-49-iki magyar szabadságharcz története. – Budapest : Lampel, [1894]-[1898]. – 1-5. kötet