ÁCS : Hadtörténelmünk utolsó két évszázadából (előszó)
„Gyakorolni kell tehát magunkat az újabb taktika
és stratégia rendszabásai szerint az ország védelmére...
Azonban jó katona rövid idő alatt senki sem lehet,
ahhoz tudomány s hosszas gyakorlás kell,
mint se tökéletesen jó, de felettébb rossz ember se lesz egyszerre senki.”
Széchenyi István
Az 1830 januárjában megjelent, ma is sokat idézett híres műve, a Hitel e soraiban megfogalmazott, korunkban a hadtörténetírásra is érvényes Széchenyi-gondolatok vezettek akkor, amikor vállalkoztam arra, hogy hadtörténeti, tudomány- és technikatörténeti írásaimból, amelyek önálló könyvben nem jelentek meg, vagy nem kevés időt igényel megkeresésük, közreadjak egy kötetnyit az érdeklődő olvasóknak.
A különböző folyóiratokban napvilágot látott munkáimból e kötet összeállításával megkísérelem bemutatni a XVIII. század végétől a XXI. század elejéig a magyar hadtörténelem és hadtudomány fejlődéstörténetének fontosabb, érdekesebb, kevésbé ismert, elfelejtett eseményeit és szereplőit. Ezek a válogatott tanulmányok és forrásmunkák félévszázad kutató- és feldolgozómunkám során keletkeztek. A gazdag levéltári forrásokból és könyvészeti kútfőkből merítve született írásaim hadtörténelmünk utolsó, több mint két évszázadbeli, bonyolult alakulását járják körbe, villantják fel a teljesség igénye nélkül.
Ezekben a több történeti korszakot átfogó évszázadokban óriási átalakulások, gyökeres fordulatok következtek be nemcsak az európai, de – a XVIII. század végén még a Habsburg Birodalomhoz tartozó Magyar Királyságtól számítva – a XXI. század eleji független Magyarország hadügyében és tudományában is. Ezt kísérli meg nyomon követni a kötet írásainak szerkezeti felépítése, amely a tematikai és kronológiai sorrendet követi. Az első rész tárgyalja a magyar hadtörténetírás és tudományos intézményeinek fejlődéstörténetét. A második rész a hadtörténelmünkben és a tudományban kisebb-nagyobb szerepet játszó Tanárky Sándor, Vetter Antal, Batthyány Lajos, Bolyai János, Brassai Sámuel, Petőfi Sándor arcképének ismeretlen vonásait villantja fel. A harmadik rész átfogóan ismerteti a magyar rakétafejlesztők európai hírű munkásságát a XIX. században, kiemelve szerepüket a szabadságharcban.
Ennek a kötetnek rövidebb-hosszabb tanulmányait és forrásmunkáit egybefűzi az, hogy mindegyik Magyarország hadtörténetének és hadügyi fejlődésének, átalakulásainak a nem elhanyagolható kérdéseit elemzi, mutatja be.
Meggyőződésem, hogy e kötet – műfaji színessége ellenére is – hozzájárulhat majd az elmúlt több mint két évszázad magyarországi hadügyi viszonyai és körülményei korszakváltozásairól, a korfordulók katona- és tudósnemzedékeiről az érdeklődők és a szakemberek körében élő történeti kép pontosabbá tételéhez és a korszerűbb múltszemlélet erősítéséhez.
Ma is követem a Napút szerkesztőségének felkérésére hetven sorban irt, az éppen kerek hét évtizednyire kiteljesedő életpályámról szóló alábbi vallomásomat:
„Nem bennem támadt az a vágy, hogy töprengve újra átéljem, megértsem és lerögzítsem életem hét évtizedét, amely voltaképpen az egész magyar világ több mint ezeréves alapjának egyszerre jó és rossz, igen kis eleme. Móricz Zsigmonddal vallom, hogy mindenki úgy él, ahogy tud, nem úgy, ahogy szeretne, de az ember a legnagyobb baj közt is boldogan tud élni. Sőt minden emberi tévedésnek lehet korrekciója, csak annak az egynek nincs, hogy az ember megszületett és él.
Késői gyermekként (anyám 42 éves korában szült) csöppentem bele a sokféle jelzővel minősített viharos XX. századba, és ez a késedelem szinte fátumként végigkísérte eddigi életemet. A magyarok, az egyívású hetvenévesek emlékezetéből kitörölhetetlenek az életüket akaratukon kívül meghatározó, közismert történelmi események. Ám minden embernek, így nekem is, saját időszámítású élettörténete van, ami nem mindig igazodik a XX. századi egyetemes és magyar történethez.
Életemből érdektelen a nyomorúságában is boldog gyermekkorom, amikor hároméves koromban elvesztettem apámat, és félárvaként, nagy keservesen felnevelt anyám. Színes elbeszélései a selmecbányai felmenőimről, különösen nagyapám szerencsét kereső, elszánt aranybányászkodásáról, örökre megmaradnak emlékezetemben. Talán ez is indítást adott sorsom alakulásának, amikor jó szerencsét keresve nekivágtam a nagybetűs életnek. A véletlen szerencsének köszönhettem, hogy a nagy világégés után, 1946 őszén, fiatalon, tizenöt éves kamaszként, majdnem Franciaországban ragadva, rövid ideig Párizsban éltem. Ernst Hemingway 1950-ben írta: „Ha szerencséd volt, és ifjan Párizsban élhettél, bárhová vetődj életed során, Párizs veled marad mindig, mert Párizs vándorünnep.” Ez a megállapítás nem írói túlzás, mert a Párizs utáni nosztalgiám vándorként végigkísérte életutamat. Ifjúkorom kezdetén a rádiótechnika izgalmas világa ragadott meg, de aztán tizenkilenc éves koromban nagy illúzióktól vezérelve – Petőfi Sándor soraival – „Katonának száműzött balvégzetem” és „A katonasághoz ifjúságot vittem”... A katonaélet, a különböző sorsfordulataim és tanulmányaim végül felnőttkorban megadták a várva várt „pályabért”: hadtörténész, kutató lettem. Ebben nem kis szerepet játszottak ama is sokszor idézett XIX. századi klasszikus hadtudósi és hadtörténészi elődök példái. Késői hadtörténészként, a zaklatott XX. században élve kezdhettem el a számomra legrokonszenvesebb XIX. századi magyar hadtörténeti és tudománytörténeti kutatásaimat a hazai és külföldi levéltárakban. Az öregkorom végéről vagy inkább már az aggkorom küszöbéről visszatekintve közel négy évtizedes szakmai-tudományos tevékenységemre, bevallhatom, hogy nem sikerült kiugró, általános elismerést kiváltó művet alkotnom. Ezt azonban nem tekintem kudarcnak. Hosszúnak mondható hadtörténészi pályám értelmét az adja meg, hogy a levéltárakból kibányászott ismeretlen kútfők feldolgozásával valószínű néhány ténnyel és összefüggéssel gyarapítottam a XIX. századi magyar hadtörténetet és tudománytörténetet. S ami talán ennél is fontosabb, hogy az archívumok kincsesbányáiból olyan forrásokat tártam fel, amelyek segítségével új adalékokkal sikerült talán objektívabbá, árnyaltabbá tenni a nemzet emlékezetében elevenen élő Batthyány Lajos, Bolyai János, Kisfaludy Károly, Kiss Károly, Kossuth Lajos, Mészáros Lázár, Petőfi Sándor, Széchenyi István és más jeles személyiségek katonáskodásáról, hadügyi és honvédelmi nézeteiről kialakított történeti képet. Bizakodom abban, hogy a legjobb tudásom szerint készült munkáim hozzájárulhatnak egy olyan hazai történeti látásmód kialakításához, amely nem elfogultan néz szembe a velünk élő nemzeti múlt történetének realitásaival. Ezt az igen szubjektív életrajzi torzómat azzal a nem utópista kívánsággal fejezem be, hogy remélem, unokáim már egy emberhez méltóbb társadalomban és világban fogják életüket leélni”
Ács Tibor
|
|
|
|
| KATALÓGUS | TARTALOM |
