HARASZTI : Vihar után... (előszó és ajánlás)
A katonatemetők mind felemelt mutatóujjak! A fejfákon a nevek, a születés és a halál közti fájdalmasan rövid időintervallumok mind azt ordítják felénk némán: Ne többet!
A katonasírok egyformák. Pedig akik alattuk nyugszanak nem voltak azok. Ki tudja, az a huszonéves halott honvéd nem rajzolt-e csodálatosan, s nem lehetett volna-e második Munkácsy? Vagy ott az, akinek neve már alig olvasható a fejfán... akár feltalálhatott volna valamit, ami az egész emberiség életét jobbá tehette volna. A háború esztelen pazarlás: életeké, tehetségé, nyersanyagé, könnyeké. Apákat, testvéreket, gyermekeket küld mészárszékre. A halálban nincs semmi nemes. Egy cél, egy eszme lehet az, de a halál mindig nyomorúságos. S főleg értelmetlen, ha ideológiákért, politikai érdekcsoportok törekvéseinek kiszolgálásáért kell elszenvednie fiatal életerős férfiaknak. Olyanoknak, akik fegyvert emelnek egymásra, miközben lehet, hogy más helyzetben, egy józan világban a legjobb barátok lehetnének.
A háború ostoba dolog. Ezt mondják a katonatemetők... Ezért kell gondoznunk, ápolnunk a számunkra ismeretlen katonák sírjait. Hogy mi, és heveskedő, túlbuzgó fiaink is láthassák: a fegyver által elveszettek mindegyike hétköznapi ember, olyan mint az a srác a szomszédból. És mindegyiket siratja valaki: egy kisfiú, egy nővér, egy édesanya. És hogy felismerjük, ha engedünk a kísértésnek, újból túl sokan lesznek a gyászolók.
Erről is mesél ez a könyv. Ami a miénk, az utókoré. Az itt nyugvók utáni generációké.
Szamosvölgyi Péter
polgármester
|
|
|
|
| KATALÓGUS | TARTALOM |
