„Kétféle gyötrődés kínzott: az egyik a lelki, a másik a fizikai. Azt, hogy embernek születtem, már rég elfeledtették velem. Ha szidtak, már nem fájt. Mit tehettem? Kiszolgáltatott voltam. Hála Istennek, gondolataimat még nem vesztettem el, ezek nem kerültek a szögesdrót fogságába.
Apám, Anyám, Testvéreim... Vajon vannak-e még? Hol lehet drága feleségem és pici lányom, Ilike? A lakásomban most kik laknak? Mihez kezdek, ha mégis hazajutok? Most, hogy írom e sorokat, és visszagondolok ezekre a szörnyű időkre, emlékszem, hogy sírni akkoriban sohasem tudtam. Lelki szemeimmel viszont gyakran láttam az itthoni tájakat, szeretteimet.
A fronton megszokott volt a halál, a fogolytáborban pedig az elfásultság. Sohasem felejtem el azt a családapát, aki szíven lövése előtt imára kulcsolta magasba meredt karjait. Olyasmit mondott, hogy „Családom van..: , majd félméteres sugarában ömlött a hátából a vér”
„Ekkor és ott, távol a hazától, a nyomorúságos fogolytáborokban éltem meg megrendítő erővel azt, hogy mit jelent egy ház, egy szoba, egy étel, egy emberi szó, egy ölelés.
Hittem abban, hogy létezik még az otthon melege, a család szeretete és hogy Isten ott, a távolban sem feledkezik meg rólam. Így lett hazavezető út.”

Hegedűs Béla egykori katonatiszt 18 lágert járt meg, s hadifogsága idején 18 ezer kilométert tett meg. Gyöngybetűs, ámde reszketeg kézzel írt visszaemlékezése a múltból, s a múltról szól, súlyos tanulságokat hordozva a jövőnek. Sajnos, nem élhette meg e könyv megjelenését, de itt van közöttünk. Nyugodjon békében!.

Nem olyan régen hunyt el Vitéz Török Benjámin is, most az ő, előző évben hozzám írott leveléből idézek.
„Kedves Ezredes Úr, miután személyesen nem, úgy itt e pár sorban köszönöm meg az írásom értékelését és a díjazást. Igaz, személyesen is szívesen vettem volna részt, de mivel már 86 éves vagyok, elkoptam, elhasználódtam. Nem nagyon tudok állni és vagy 30 méteren túl menni, de azért az elmondások alapján átéltem az ünnepség felemelő hangulatát. Egyébként köszönöm a jövő évre szóló tájékoztatást az akkor megrendezendő Simonyi napokra való katonatörténetek írásáról. Igen, fogok írni, mert még mindig van mit.
Mivel hat évig voltam katona és ebből négy évet töltöttem a fronton, így nagyon sok élmény részese, harci cselekmény átélője voltam.”
Béni bácsi írásai is dokumentumértékűek, a magyar történelem fél évszázadának hű krónikái egy sokat átélt férfi életútjának tükrében. Köszönöm neki is, hogy megírta küzdelmes sorsának és felemelkedésének hűséges krónikáját, amely értékes számadás önmaga számára is.

Végezetül: tisztelettel és köszönettel emlékezem még Hammel Barnára, Hegedűs Béla, akik szintén „kiírták” magukból életük mondanivalóját, továbbörökítve azt családjuk, a fiatalabb nemzedékek részére. Tanulságul: Tiszta szívemből gratulálok hozzá! Ez nagyon fontos feladat, s férfimunka volt.

Dr. Papp Gyula nyugállományú ezredes
a Debreceni Simonyi Napok szervezője