Nagy csaták 11. (ajánló)
A „NAGY CSATÁK” könyvsorozat magyar csatákat tartalmazó kötetei az eddigiektől eltérően nem kronologikus rendben jelennek meg. Sorozatunk első két könyvét közelmúltunk két sorsfordító eseményének, az 1956-os forradalom és szabadságharc 56., illetve a doni áttörés 70. évfordulója tiszteletére adjuk közre. A megjelenő új kötetek a magyar hadtörténelem nagy csatáit és az azokhoz kapcsolódó hadműveleteket a legújabb kutatási eredmények alapján tárják az olvasó elé. Reményeink szerint nemzeti történelmünk hadieseményeivel kapcsolatban az itt megjelenő írásoknak évtizedes és évszázados tévhiteket sikerül eloszlatni. A hadműveletek eseményeinek, a korszak viszonyainak jobb megértését a térképek mellett a parancsnokokról, tisztekről, közkatonákról, a korabeli fegyverekről, egyenruhákról, kitüntetésekről készült megannyi egyéb kép, festmény és metszet teszi könnyebbé. szinte filmszerűvé.
A tordai csata 1944. szeptember 15. és október 8. között zajlott le, ahol a magyar 2. hadsereg német segítséggel és óriási veszteségek árán csaknem egy hónapon keresztül feltartóztatta a többszörös túlerőben lévő román és szovjet csapatokat. Nemcsak Észak-Erdély teljes elfoglalását akadályozták meg, hanem a Kárpátokban harcoló magyar 1. hadsereg bekerítését is. A magyar 2. hadsereg tordai állásainak védelme a kelet-közép-európai térségben azon kevés hadművelet közé tartozott, amely hosszabb időre megállította a szovjet hadsereget.
A Tiszántúlon Szolnok–Nyíregyháza–Nagyvárad térségében 1944. október 6–31. között zajlott le a Közép-Európa második világháborús történetének legnagyobb páncélos hadművelete az alföldi, vagy más néven „deberecen-nagváradi” páncélos csata. A szovjet hadvezetés a Dél Hadseregcsoport és a magyar 2. hadsereg zömének bekerítését és szétzúzását tervezte, a német páncélos erők és a magyar alakulatok támadásai nyomán törekvésük meghiúsult. Az Erdélyben és a Kárpátokban harcoló magyar 1. és 2. hadsereget és a német alakulatok visszavonulását sikerült biztosítani, majd a Tisza vonalán új védelmi állásokat kiépíteni.
A Dél Hadseregcsoport és a magyar haderő visszavonulása után a szovjet hadvezetés úgy vélte, „menetből” elfoglalhatja Magyarország fővárosát, Budapestet. Horthy Miklós kormányzó „kiugrási kísérletének” kudarca (1944. október 15.), majd a nyilas hatalomátvételt követően Szálasi Ferenc hozzájárult Budapest erőddé nyilvánításához. Bár a „Festung Budapest”-en rekedt mintegy 90 000 katonának alig fele vett részt a harcokban, a német és magyar alakulatok 52 napig kitartottak.
Budapest szovjet bekerítése után a német hadvezetés „Konrad” fedőnéven három hadműveletet indított (1945. január 1. és február 15. között) a magyar főváros felmentésére. Több páncélos és gyalogos hadosztályt csoportosítottak át Varsó körzetéből és Kelet-Poroszországból. Előbb északról Tata, majd délről Székesfehérvár irányából indítottak támadást. A szovjet erőknek hatalmas veszteségek árán sikerült megállítaniuk az akciókat, így a főváros sorsa megpecsételődött.
1956. október 24-én hajnalban a szovjet 2. és 17. gárda-gépesített hadosztály alakulatai bevonultak Budapestre, ezzel megkezdődnek a harcok a felkelők és a szovjet megszálló csapatok között. A fegyveres felkelés ekkor már javában tartott, s a következő napokban több összecsapás zajlott a Magyar Néphadsereg, az ÁVH és a szovjet alakulatok között. Október a szovjet erők jelentős része elhagyta Budapestet, ám az országba légi és szárazföldi úton újabb alakulatok érkeztek. November 4-én hajnalban 60 000 szovjet katona részvételével megindult a „Forgószél” fedőnevű hadművelet.
|
|
|
|
| KATALÓGUS | TARTALOM |
