Peremirat : köszöntő írások Makai Ágnes 70. születésnapjára (köszöntő)
KÖSZÖNTŐ SOROK
A kora újkor, de különösképp a XIX. század óta nemes tradíció, s egyúttal egy sikeres és töretlen pályakép, mérföldköve Európa tudományos közösségeiben, hogy jeles, általában kerek évforduló alkalmából a kutatótársak, a kollégák, a tanítványok és a barátok külön e célra kötetbe gyűjtött írásokkal, Festschriftekkel tisztelegnek az arra érdemes, eredménydús életművel rendelkező szakember előtt.
Közgyűjteményi körökben ez ritkábban fordul elő – bár mi, muzeológusok, könyvtárosok, levéltárosok gyakran írunk ilyen művekbe –, nekünk szentelve azonban szinte alig készül hasonló jellegű munka. A kevés kivétel egyikét tartja a kezében a tisztelt Olvasó.
Az idén 43 esztendeje annak, hogy intézményünk kapuján belépett egy frissen végzett régész-történész, aki a mai napig szívvel-lélekkel szolgálja a Hadtörténeti Múzeum ügyét. Ezen idő alatt nem csak választott szakterületének, a falerisztikának, de a magyar múzeumi életnek is elismert alakjává vált. Múzeumi kötődésében nem okozott törést nyugdíjba helyezése sem.
Jelentős művekkel gyarapította a Mária Terézia Katonai Rend szakirodalmát, különös tekintettel a Rend magyar vonatkozásaira. Alapvető kutatásokat végzett és végez az 1848–1849. évi szabadságharc és az azt követő magyar katonai emigráció kitüntetéstörténete terén. Elméleti munkássága mellett, mai napig időt s fáradságot nem kímélve vesz részt Múzeumunk napi életében, többek között megújuló állandó kiállítás-sorunk megvalósításában is.
Az 1970-es évek a Hadtörténeti Múzeum személyi állományának megújulását hozták, egyben nemzedék- és szemléletváltást. A politikai megbízhatóság mellett egyre többet nyomott a latban a szakértelem, s a Hadtörténeti Intézet és Múzeum meglepően engedékeny szellemi környezetében a kényesebb gyűjtési-kutatási témákkal is foglalkozni lehetett, sőt kellett. A „horthysta” személyi hagyatékok, tárgyak múzeumba kerülésének első nagy korszaka volt ez – a hajdani katonatisztekkel, családtagjaikkal való személyes kapcsolatteremtés kulcsa viszont a szakterületi jártasság, nyitottság volt. Mindez egyszerre kívánt nemzetközi kitekintést, tényekhez ragaszkodó, magas mércéjű szakmaiságot és elmélyült alapkutatást – nemkülönben személyes kapcsolatteremtési készséget, egyfajta kurázsival körítve. A fiatal kolléganő ebben a közegben szerzett életre szóló, meghatározó benyomásokat a múzeumi munka nehézségeiről és szépségéről, s tehetségének, szorgalmának köszönhetően jutott el az osztrák levéltárakba akkor, amikor a határokon túli szakirodalomhoz való hozzáférés és kutatás lehetősége még kevesek kiváltsága volt. Egyszerre sajátította el munkatársaitól a Múzeum ügye iránti alázatot és akadályokat nem ismerő hozzáállást. Részt vett, mint mindenki, a kötelező állandó és évfordulós kiállítások megvalósításában, s 1972-ben már saját gyűjteményi anyagából rendezhetett szakkiállítást. Külön hasznára vált a gondjára bízott gyűjteménynek, hogy a szükséges elméleti tudáson túl – képzett ötvös-aranyműves lévén – a készítési technikákkal is tisztában volt, bőséges anyagismerettel is rendelkezett.
Az 1970-es évek második felétől már arra is mód nyílott, hogy megszerzett tudását összefoglaló falerisztikai művek megírásában kamatoztassa, amelyekben 1945 után elsőként adott tárgyilagos, szakmailag messzemenően hiteles képet a magyar és magyar vonatkozású kitüntetéstörténetről. Természetes volt, hogy kisebb tanulmányokkal, értekezésekkel is rendszeresen jelentkezett – a Múzeumban ez a fajta tevékenység már fokozott elvárás volt a tudományos munkatársakkal szemben. Témafeldolgozásait mindenkor a rá jellemző szívós alaposságú kutatás, az eredeti forrásokig való visszanyúlás előzte meg. Szervezőkészségét, pontosságát felismerve, megbízták a Múzeumi Értesítő 2. (1987) számának szerkesztésével, hogy aztán magától értetődő természetességgel, hosszabb szünet után, 2000-től ismét motorja, tagja legyen az azóta többé-kevésbé éves rendszerességgel megjelenő kiadvány szerkesztőbizottságának. Végül, de nem utolsó sorban nevéhez számos kiváló, egyedi arculatú időszaki tárlat is kapcsolódik – s az intenzív, vezetői feladatokkal fűszerezett munkába belefeledkezve, szinte észrevétlenül teltek, telnek az évek. Mellette nemzedékek sora nőtt fel, velük mindig élénk, közvetlen kapcsolatot ápolt, odafigyelve arra, hogy a fiatalok kellő szemlélettel és erre alapozva megfelelő gyakorlattal közelítsenek a múzeumi munkához, gyűjteményi anyagukhoz.
Így nem csoda, ha mindez szellemileg és lelkileg is fiatalon tartja, s Makai Ágnes életkorát ma csupán publikációs lajstromának hossza, bibliográfiájának terjedelme és ősz haja dokumentálja.
A történelmet soha nem távolságtartással, hanem annak emberi oldalát szemlélve-szemléltetve kezelte és erre szoktatta a környezetében levőket is. Megbecsülésünket többek közt azzal vívta ki, hogy ő maga is példaértékűen megadja a tiszteletet közgyűjteményi elődeinknek. Egyike azoknak, akik az 1980-as években újjáélesztették a Hadtörténeti Múzeum története iránti érdeklődést, aki sokat tett és tesz a Hadimúzeum hagyományainak ápolásáért.
Nem csak a Hadtörténeti Intézet és Múzeum falain belül alkotott azonban maradandót. Intézményünk munkatársaként évtizedeken keresztül hivatalból közreműködött a magyar állami és honvédelmi miniszteri kitüntetésrendszer kialakításában, reformálásában. Szakmai pályájának a mai napig szerves részét képezi a Magyar Numizmatikai Társulat életében, vezetésében való aktív részvétel.
Kollégái tiszteletét és elismerését tehát az idők során bőven kiérdemelte. A most megjelenő kötet szerzői – a HM HIM jelenlegi és egykori munkatársai – írásaikkal köszöntik a magyar muzeológiának és történettudománynak tett szolgálataiért a sikeres életpályát bejárt ünnepeltet, s kívánnak neki jó egészséget, töretlen alkotókedvet, hosszú életet.
Dr. Kovács Vilmos ezredes,
a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnoka
|
|
|
|
| KATALÓGUS | TARTALOM |
