Naponta elhaladok a Gidófalva központjában található Országzászlós emlékmű előtt gyalog; kerékpárral, autóval, és ilyenkor mindig, egy különös érzés kerít hatalmába, olyan érzés, mint amikor a keresztény ember a templom felé tart, vagy mikor belép Isten házába, az a leírhatatlan áhítat, megnyugvás, mely oly békésen simogatja meg az ember lelkét, amíg ott van, vagy elhalad mellette.

A tudat, hogy az első és második világháború gidófalvi hőseinek nevei ott vannak márványtáblába vésve, alázattal és büszkeséggel tölt el, és hálával is, hogy éltek itt több évtizeddél ezelőtt olyanok, akiknek fontos volt az akkori hősök neveinek őrzése, kőbe, márványba vésése, hogy fennmaradjanak a jövő nemzedékének, hogy majd azok is gondozzák, védjék, tovább adják azoknak, akik majd őket követik. Mert a mieink ők, a mi hős ősapáink, akik Kárpát Hazánkért és értünk, gyermekeikért áldozták fel életüket, sebesültek meg, nehéz hadifogságot szenvedtek távoli, idegen földön.

Nem bújtak el ezek az egyszerű emberek a kihívások elől, tették a dolgukat. Pedig szeretteiket, a szülőfalut kellet maguk után hagyniuk. Közülük sokan nem tértek vissza otthonukba. Sokuk, idegen országban pihennek immár örök időkig. Ott, ahol elestek és eltemették őket, ma már az ország neve sem az, ami akkor volt, van olyan hely, ahol bevásárló központ épült sírjaikon, vagy egy egyszerű útelágazás. Tudom, bizonyos időközönként lelkük visszatér oda, ahol születtek, és megnyugodva haladnak tovább: nem feledte el őket, ápolja emléküket az utókor.

G. Szabó Ferenc