„Bármely rangban születik és
nevelkedik az ember, alkalmasnak
kell lennie, hogy szükség esetén
hazáját védelmezhesse.”
SZÉCHENYI ISTVÁN

A legnagyobb magyar – sokat elmélkedve a magyarság boldogulási és hazája fejlődési lehetőségeiről – 1819 áprilisában fejtette ki a nemzeti honvédelemnek a fentebb idézett, ma is érvényes alaptételét. Széchenyi Istvánnak ezen tanulságos sorai vezettek akkor, amikor arra vállalkoztam, hogy korábbi írásaim alapján e kötet összeállításával megkíséreljem bemutatni a többféle jelzővel illetett 19. és 20. századi magyar hadügy és hadtudomány fejlődéstörténetének néhány fontosabb jellemzőjét, állomását. A kötetben megjelent írásokat a közel három évtized során keletkezett, a tizenkilencedik és a huszadik századi magyar országvédelemmel, hadüggyel és hadtudománnyal foglalkozó tanulmányaimból, cikkeimből és előadásaimból válogattam. A gazdag levéltári forrásokból és könyvészeti kútfőkből merítve született írásaim nehéz történelmi terepet, a haza, a hadügy, a hadtudomány sorsának elmúlt két évszázadi, bonyolult alakulását járják körbe, villantják fel, a teljesség igénye nélkül.

Tagadhatatlan, hogy ebben a két évszázadban óriási átalakulások, gyökeres fordulatok következtek be nemcsak az európai, de – a 19. század elején még a Habsburg-birodalomhoz tartozó Magyar Királyságtól számítva – a 21. század eleji független Magyarország hadügyében és hadtudományában is. Ezt kísérli meg nyomon követni a kötet írásainak szerkezeti felépítése, amely a kronológiai sorrendet követi. Az írások felvillantják, bemutatják – az egyetemes hadügy, hadtudomány fejlődésébe ágyazva – a gyökeres hadügyi és honvédelmi változásokat, a nagy és a kis háborúk, a szabadságharcok tanulságait, a hazai tudomány átalakulásait, melyek mérföldköveket jelentettek a magyar honvédelem, a hadügy és a hadtudomány két évszázados fejlődéstörténetében.

Tudom, hogy műfajilag ez a kötet rendkívül heterogén, mert az olvasó nemcsak tanulmányokat és cikkeket találhat benne, hanem előadásokat is. Ám ezeket a rövidebb-hosszabb írásokat egybefűzi az, hogy mindez a tizenkilencedik és a huszadik századi Magyarország hadügye és hadtudománya fejlődésének, átalakulásainak olyan alapkérdéseit feszegeti, melyeket a korábbi had- és tudománytörténet-írás nem tisztázott kellőképpen. Meggyőződésem, hogy e kötet – műfaji tarkasága, sokszínűsége ellenére is – hozzájárulhat majd az elmúlt két évszázad magyarországi hadügyi és hadtudományi viszonyai és körülményei korszakváltozásairól, a korfordulók katona- és tudósnemzedékeiről az érdeklődők és a szakemberek körében élő történeti kép pontosabbá tételéhez és a korszerűbb múltszemlélet erősítéséhez.

Úgy gondolom, nem tévedek nagyot akkor, amikor azt állítom, hogy ez a kötet írásainak tárgyánál fogva nem csak a honvédelemmel, a hadsereggel és a hadtudománnyal hivatásszerűen foglalkozó szakemberek, és a katonák érdeklődésére tarthat igényt. Sőt, bizonyos vagyok abban, hogy akik a hadtörténelemmel, hadügyi és hadtudományi elméletekkel, kiemelkedő történeti és katonai személyiségek tudományos műveivel foglalkozó írásokat olvassák – főleg ha azok egymásra épülnek–, azok számára elkerülhetetlen, hogy egyes kérdésekhez újból és újból visszatérjenek, egyes tételeket és eseményeket áttekintsenek, személyekre emlékezzenek.

Meg kell vallanom az olvasó előtt, hogy ezt az ismétlési kényszert magam is átéreztem a kötet összeállítása és anyagainak válogatása közben. Miközben az újbóli közlésre szánt korábbi dolgozataimat válogattam, egyre azon kaptam magam, hogy az írásaimban szereplő szerzők eredeti műveit olvasom. És éppúgy, mint annak idején, most is arra gondoltam: milyen kár, hogy ezeket a ma is nagy értékeket képviselő gondolatokat még a katonai szakemberek közül is csak igen kevesen ismerik, mert eredeti, teljes terjedelmű kiadásukra – elegendő pénz és akarat híján – csak nagy ritkán kerülhet sor. Véleményem szerint hasznos lenne néhány, 19. századi magyar katonai teoretikus – például Kiss Károly, Raksányi Imre, Hollán Ernő, Pilch Jenő és mások – válogatott műveinek közreadása, mert ezzel nemcsak a mélyebb és pallérozottabb katonai gondolkodás kialakítását, hanem a katonai hagyományainknak a külső formák másolása helyett a tartalmi, tehát igazabb ápolását is elősegítenénk.

A kötetbe felvett írások többsége – amint azt a Tájékoztató is bemutatja – már korábban is napvilágot látott folyóiratokban és más kiadványokban. Ám kötelességemnek tartom azt is közölni, hogy a kötet utolsó, VI. részében a hadtudomány közelmúltját, jelenét és jövőjét vizsgáló két olyan tanulmány olvasható, amelyek elkészítése több szakértő közös munkája. Ezek végső megfogalmazásában aktívan részt vettem és bevezetőmmel lettek publikálva. Néhány írásom szövegén a mostani sajtó alá rendezésnél kisebb javításokat, tömörítéseket, átrendezéseket végeztem a kötet időrendi szerkezete és terjedelme kialakítása érdekében.

Meggyőződésem, hogy – a 19. és 20. századi magyarországi hadügyi és hadtudományi eredményeket, tanulságokat is szem előtt tartva – Széchenyi szavaival, ma is „Gyakorolni kell tehát magunkat az újabb taktika és stratégia rendszabásai szerint az ország védelmére”. Tanulmánykötetemet a legnagyobb magyar híres, Világ című művének alábbi figyelemreméltó soraival ajánlom az érdeklődő olvasóknak. „A honvédelem erejét itt ex asse felvenni nem akarom még is elég, úgy hiszem megmutatni azt, hogy e tárgyrul, ha nem helyesen is – amit csak az idő határozand el –, de minden esetre egy keveset gondolkodtam.”

2001. augusztus 21.

Ács Tibor