„Napoleon a puskapor feltalálása után legelső hozott egészen uj háborui methodust divatba, mellyet ítéletem szerint systemának nem nevezhetni, mert felhevült szabadsági s halhatatlansági részegségre, a mi egykor még is csak kipárolog, s úgy szólván a nemzet s frigyesek vérére, a mi előbb utóbb kifogy, vala állítva; melly methodus azonban a nemzetet védő s megtámadó terheik sulyát olly nehézzé tevé, hogy az a meg nem szünő kótyavetye következésében kinek van több ágyúja, kinek nagyobb hada s a t. végkép tűrhetetlenné vált, s komolyabb vizsgálatokra nyujtott alkalmat, a mik azon igazságot hozák világra – hogy a nagy szám, habár tudatlan is, csak ügyes en vezettessék, csatákat nyer, de egyszersmind megemészti a hon minden áldásit, s így a hazának tán több kárt okoz, mint a mennyinek gátot von; midőn azonban maga helyét tökéletesen betöltő rendes bajnok szám, még bizonyosabban vi ki diadalmakat, s a hazát idomzatos mennyiségével nem gázolja el. – A nemzetek a hon védelmét előbb utóbb illy seregekre bizandják, hanem illyesek valódi ereje a tactica s háborui erőművek legnagyobb kimüveltségében gyökerezhet csak; erre pedig mély tudomány kell, ehez mindigi egybenlét és szinte egész élet.”¹ – írja Széchenyi István a 'Világ' című művében, a nézete szerinti korszerű nemzeti hadsereg összetevő alapelemeiről, illetve a magyar nemzet számára elérendő modern hadikultúra jellemzőiről.

Ha a liberális reform hazai úttörője a „háborui erőművek legnagyobb kiműveltsége” kifejezését a hadikultúrai értelemben kiterjesztjük – amit egész honvédelmi és hadtudományi gondolatrendszerét szem előtt tartva, meg kell tennünk –, akkor bele kell értenünk magát a hadikultúrát is. Az idézett tanulságos sorok vezettek bennünket akkor, amikor arra vállalkoztunk, hogy e kötetben megkíséreljük bemutatni reformkorunk hadikultúrája fontosabb jellemzőit.

Széchenyi, aki a reform előmozdítása érdekében igyekezett minden alkalmat megragadni a magyar viszonyok korszerűsítése, hazájának, nemzetének felemelkedése érdekében, bírálta a magyar nemesi szabadság egyoldalú, feudális voltát, aminek védelmében nem érdemes vért ontani. A legnagyobb magyar – sokat elmélkedve a magyarság boldogulási és hazája fejlődési lehetőségeiről – 1830-ban, a 'Hitel'-ben fejtette ki a nemzeti honvédelemnek, a „hadisereg valódi ereje” ma is érvényes főbb alaptételeit a „hadi műveltség” legfőbb összetevőit.²

Már elöljáróban közölnöm kell a könyvet kezébe vevő minden olvasóval, hogy a jelen kötetben vizsgált területen, a hadikultúra magvát érintő vonatkozások és az összetevő elemek esetében nemcsak tartalmi, de szóhasználati kérdésekben sincs egység. A hadikultúra fogalmáról és tárgyköréről még a szakemberek között is vita folyik, és sok a tisztázatlan elméleti és módszertani probléma. Saját álláspontom szabatos körülhatárolása érdekében kötelességem jelezni, hogy az érdeklődő olvasó nem egy korszak hadtörténeti vagy hadi kultúrtörténeti összefoglalóját veheti kézbe. A kötet mondanivalója távolról sem meríti ki a magyarországi reformkor hadikultúra szintézisét, szélesebb értelmű tartalmát, és nem törekszik a korszak hadikultúrája fejlődéstörténeti folyamata egészének összefüggő, teljességre törekvő előadására. E szűkebb sávú, de a kölcsönhatások teljes bonyolultságát érzékeltető érdekes témákat és részkérdéseket tárgyaló fejezetek azonban elősegíthetik a korabeli magyar hadügyi reformtörekvések és hadikultúra értékeinek megismerését, áttekintését és elhelyezését történelmünkben, hadtörténetünkben, tudomány- és kultúrtörténetünkben.

A kötet fejezetei a fejlődés és időrend menetét követve vizsgálati és tárgyalási módjában, s többé-kevésbé mind Magyarország XIX. századi hadtörténetébe és hadtudomány-történetébe ágyazva, a reformkori hadikultúra különböző kérdései vertikális és horizontális síkjai bemutatásának, ábrázolásának „kísérletei”, legalábbis kétféle értelemben. Egyrészt különböző módon keresik azt a műformát, amely a legjobban megfelel e bonyolult témakör – a magyarországi reformkor hadikultúrája – sokoldalú elemző tárgyalásának, hol a részletes hadügyi szövegmagyarázatban, hol ismert és ismeretlen hadtudósi és írói arcképekben, hol a katonai dialógusban vélik megtalálni. Másfelől mindegyiknek egy a célja: hogy az olvasókat egyenrangú társként vezesse be a magyar történelem egyik legfényesebb és sokat emlegetett korszakába – a reformkor mozgalmas világának egyik ismeretlen vagy inkább feltáratlan szférájába, bemutatva a hadikultúra fontos jellemzőit és értékeit, valamint az önálló nemzeti haderő és országvédelem megteremtéséért folyó reformtörekvéseket és küzdelmeket.

A kötet fejezetei – több évtizedes kutatásaink eredményeképpen – a reformkori Magyarország védelmével, hadügyével és hadtudományával foglalkozó korábbi munkáinkra alapozva készültek. Gazdag levéltári forrásokból és könyvészeti kútfőkből merítve született munkánk egyes részei nehéz történelmi terepet, a haza és kultúra sorsának alakulását, a hadügy és hadtudomány bonyolult változását járják körbe – a teljesség igénye nélkül.

Tagadhatatlan, hogy a reformkor 1830 és 1848 közé eső időszakában bontakoztak ki a polgári-nemzeti átalakuláshoz vezető új politikai mozgalmak, amelyek megfogalmazták a teendőket és előkészítették a változást. Óriási gazdasági és társadalmi, politikai és kulturális átalakulások, gyökeres fordulatok következtek be nemcsak az Európában, de a soknemzetiségű Habsburg-birodalomban és Magyarországon is. A régi, feudális rendszerből a polgári nemzeti állam, a kapitalista gazdaság és a liberalizmus felé tartó Magyarországon, a reformokért folyó mozgalmak ügye összekapcsolódott a nemzeti és hadügyi függőség felszámolásáért vivott egyre határozottabb küzdelemmel is. Ez bomlási, lazulási folyamat indított el a birodalmi hadügyben, viszont pozitív fejlődési tendenciát idézett elő a magyar hadügyben és hadikultúrában. Ezt kísérli meg nyomon követni a kötet szerkezeti felépítése, amely a kronológiai és tematikai sorrendet követi. A fejezetek bemutatják az egyetemes hadügy, hadtudomány fejlődésébe ágyazva a gyökeres hadügyi, honvédelmi és hadtudomány változásokat, átalakulásokat, melyek mérföldköveket jelentettek a magyar hadikultúra reformkori fejlődéstörténetében.

Ezeket a rövidebb-hosszabb fejezeteket egybefűzi az, hogy valamennyi a reformkori Magyarország hadikultúrája fejlődésének olyan alapkérdéseit feszegeti, s hogy ezeket a hadtörténet és hadtudománytörténet-írás eddig alig érintett vagy nem tisztázott kellőképpen. Meggyőződésünk, hogy e kötet hozzájárulhat majd a magyarországi reformkor hadügyi és hadtudományi viszonyai és körülményei változásairól, a korforduló katona- és tudósnemzedékeiről az érdeklődők és a szakemberek körében élő történeti kép pontosabbá tételéhez és a korszerűbb múltszemlélet erősítéséhez.

Be kell vallanunk az olvasónak, hogy a kötet fejezeteinek írása és összeállítása közben mindig arra gondoltunk, milyen kár, hogy ezeket a nagy értékeket képviselő gondolkodók munkáit csak igen kevesen ismerik, mert eredeti, teljes terjedelmű kiadásukra – elegendő pénz és akarat híján – csak nagy-ritkán kerülhet sor. Véleményünk szerint hasznos lenne néhány reformkori magyar katonai teoretikus – például Kiss Károly, Tanárky Sándor, Raksányi Imre, Korponay János és mások – válogatott műveinek közreadása, mert ezzel nemcsak a mélyebb katonai gondolkodás és pallérozottabb hadtudományi műveltség kialakítását, hanem hadi kulturális hagyományainknak a külső formák másolása helyett, a tartalmi, tehát igazabb ápolását is elősegítenénk.

Tagadhatatlan az is, hogy a jövőben a reformkori hadikultúra rendszeresen felépített, jól megalapozott és minden lényegesre kiterjedő fejlődéselmélete és története is megírható lesz. Ez a könyv azonban távol áll ettől az igénytől, célunk a reformkori hadikultúra néhány tartópillérének és alapkövének vizsgálata volt. Munkánk során szemünk előtt lebegett a hadtudomány egyik legnagyobb klasszikusának, a magyar reformkor kezdetén, 1831-ben elhunyt Carl von Clausewitz porosz tábornoknak 1832-ben megjelent híres postumus műve ('A háborúról') előszavának alábbi tanulságos sorai: „Nem akarván ilyen közhelyekkel visszariasztani az érdemes olvasót, és híg lére eresztve élvezhetetlenné tenni a kevés jót is, elhatározta a szerző, hogy amit a háború sokéves tanulmányozása, haditapasztalattal bíró okos emberekkel való érintkezés és saját tapasztalatai útján leszűrt és megállapított, nemes fémek apró szemcséiként nyújtja át. Így jöttek létre e könyv külsőleg kevéssé összefüggő fejezetei, melyek, remélhetően, mégsincsenek belső kapcsolat híján. Lehet, hogy nemsokára egy nagyobb elme bukkan majd fel, aki e szemcséket salak nélküli tiszta fémtömbbé olvasztja össze.”³

A magyarországi reformkor hadikultúrájának lényeges jellemzőit, de nem teljes históriáját, tárgyaló és bemutató könyvünket Széchenyi István 1831-ben megjelent híres, 'Világ' című művének alábbi, figyelemreméltó soraival ajánljuk az érdeklődő olvasók figyelmébe. „A honvédelem erejét itt ex asse felvenni nem akarom még is elég, úgy hiszem megmutatni azt, hogy e tárgyrul, ha nem helyesen is – amit csak az idő határozand el –, de minden esetre egy keveset gondolkodtam.”⁴

Budapest, 2004. Böjtmás hava

Ács Tibor

¹ Gróf Széchenyi István: Világ. Gróf Széchenyi István munkái. II. sorozat. I. köt. 2. rész. Szerk.: Szily Kálmán. Bp., 1904. Akadémia. p. 87. [vissza]
² Gróf Széchenyi István: Hitel. Gróf Széchenyi István munkái. II. sorozat I. köt. I. rész. Szerk.: Szily Kálmán. Bp., 1904. Akadémia. p. 147, 158. [vissza]
³ Clausewitz, Carl von: A háborúról. Ford. és jegyz. ell.: Réczey Ferenc. 1. köt. Bp., 1961. Zrínyi. p. 34. [vissza]
⁴ Széchenyi I.: Világ, id. kiad. p. 88. [vissza]