Az egykor katonás magyar nemzetet jogász nemzetté formálták bizonyos körülmények, s ez új alakjában a zöld asztal mellett védelmezte meg az, a mit hajdan a csatatéren szerzett.

Igazságtalanok lennénk azonban, ha azt állítanók, hogy a jogász-nemzedék nem ápolta ősei örökét: a hadi erényeket. Sokszor látjuk lóra szállni s karddal szerezni érvényt a megtámadott szabadságnak, törvénynek. De ily viszonyok között a hadügy fejlődése nem tarthatott lépést azon nemzetekével, a melyeknek saját hadseregük volt.

Érezték ezt azok a lelkes emberek, kik a Magyar Tudományos Akadémiát alapították s akkor, a mikor menedéket alkottak a többi tudománynak, a hadi tudományról sem feledkeztek meg, helyet adván neki csarnokaiban.

A hadügy fejlődésével sok új fogalom keletkezett s ezek kifejezésére nem volt szavunk.

Ennek hatása következtében az első magyar katonai írók: B. Lakos, Kiss Károly, Szontágh Gusztáv stb. mindenek előtt több jóakarattal, mint szerencsével műszavak teremtéséhez fogtak. Ezt folytatták az új honvédség soraiból kikerült érdemes írók is, a kik különösen a 70-es évek elején túlhajtott purismussal, úgyszólván minden katonai fogalom kifejezésére gyártottak új szót. De ezek, mert nagyrészt a nyelv szellemével ellenkeztek — nem váltak népszerűvé s többnyire idegenebben hangzanak, mint a nemzetköziek.

E munkának czélja a hadi tudomány elemeit a nagyobb közönséggel megismertetni. Természetes tehát, hogy olyan szavakra kellett szorítkoznom, a melyeket mindenki vagy ismer, vagy első hallásra is könnyen megért.

Ez az oka, hogy sok olyan szót mással kellett felcserélnem, a melyről a honvédség azt hiszi, hogy már polgárjogot nyert, holott a nagy közönség előtt, a melynek munkám szánva van, idegen.

Például a hadászat és harczászat szavakkal a közönség nagyobb része nincsen tisztában.

Azt sem tudja, hogy a harczászat más valami, mint a hadászat, a stratégia és taktikáról pedig tudja — legalább azt — hogy különböző fogalmak kifejezői.

Nem napi lapokban, de tudományos színezetű könyvekben is olvastam nem egyszer a „hadászat” szót a „hadi” helyett úgy használva, mintha az a hadi tudományok összességének volna kifejezője. Például egy fegyvertani munkát ismertetvén az író, hadászati irodalmunk gyarapodásának örül. Ha a kifejezést nem találták volna föl, nem hiszem, hogy az illető a stratégiai irodalom gyarapodását látta volna e „fegyvertan” megjelenésében.

A terep-et „térszín”-nel helyettesítettem. E szó a Természettudományi Társulat kiadványaiból ismeretes s nem csak azért tartom jobbnak a terep-nél, mert magyarosabb, hanem azért, mert bárki magyarázat nélkül is megérti. Régi fegyverek elfelejtett neveit a Nyelvtörténeti Szótár, Beszterczei Szószedet s egyéb régi nyelvemlékekből böngésztem ki és csak olyanoknak adtam új nevet, a melyeknek kifejezőjére nem akadhattam.

Nem lévén nyelvész, az új szavak képzésében nem mertem csupán a magam ízlését követni, hanem a M. Tud. Akadémia főtitkárának, Szily Kálmán úrnak tanácsával is éltem, ki szives készséggel támogatott, sok éven át szerzett tapasztalataival. Fogadja érte köszönetem őszinte nyilvánítását.

Mindazonáltal maradt nehány rossz képzésű vagy különös hangzású szó is a könyvben, mint honvéd, elővéd, hátvéd, menetelni stb. Erre nézve az legyen mentségem, hogy köztük az első oly mély gyökeret vert nemcsak nyelvünkben, de szivünkben is, hogy szentségtörés lenne elfelejtetése. A többiek pedig oly közkeletűek, hogy nem tarthattam magamat feljogosítottnak, helyettük más szavak használatára.

Nem mulaszthatom el ez alkalommal Szilágyi Sándor és Hampel József akadémiai r. tag uraknak szíves támogatásukért hálámat kifejezni.

A második kötet végén található a betűsoros név- és tárgymutató ; ez s a két kötet mindenikének végéhez kapcsolt tartalom-jegyzék megkönnyíti az áttekintést.

Végre, hogy az elkerülhetetlenül szükséges csillag alatti jegyzetek számát ne szaporítsam, a munka végén mutatom be azon művek sorát, a melyek segítségemre voltak.

Budapest, 1895. márczius 30-án.

Bárczay Oszkár.