Minden katonai multjára büszke nemzetnek meg vannak a maga dicsőségét, a maga katonai nagyságát hirdető hadtudományi munkái, csak mi: Európát vert, félve irigyelt, a stratégia és taktika müvészi alkalmazásában mesterszámba ment magyarok maradtunk ki eddig a sorból, kiknek pedig annyi joguk van a kardforgatás müvészete és a katonai zseniálitás révén előljárni a világ nációi között.

Ezt az évszázados mulasztást, ezt a bántó hiányt akarja pótolni jelen könyv, mely az eddigi tudományos kutatások megállapitásait rendszeres egészbe foglalva s katonai keretek közé öntve, a történelem szinpadán való megjelenésünk időpontjától napjainkig a magyar hadszervezettel és hadmüvészettel összefüggő minden kérdésre feleletet próbál adni. A feladat nagyszerüsége feledtette velem azokat a sokszor szinte leküzdhetetlennek látszó nehézségeket, melyekre müvem megirása közben lépten-nyomon akadtam s melyek főként abból származtak, hogy hadtörténelmünknek sok homályos, kevésbbé ismert s nem egyszer helytelenül felfogott fejezete van. Lehet, sőt valószinü, hogy ép a dolog imént vázolt természete folytán megállapitásaim nem egy helyen vitára adhatnak alkalmat, annyi azonban bizonyos, hogy a rendelkezésre álló kútfők, emlékek, maradványok tanulmányozása alapján, sőt még a nyelvtudomány segitségét is igénybe véve is legvalószinübb hipotézisekre törekedtem s hiszem, hogy ezen az úton, hadtörténelmünk nem egy homályos részére deritettem nagyobb világosságot.

Közvetlen impulzust e mü megirására a magyar honvédség vezetőinek ama nemes törekvése adott, mely már évekkel ezelőtt a »Magyar Hadmüvészet Fejlődésé«-nek tansegédlet alakjában való megörökitését célozta. Abban a szerkesztő bizottságban, melyet a M. Tud. Akad. Hadtört. Bizottsága a célból összeállitott, nekem is szerencsém volt helyet foglalni s igy – bár a tansegédlet kiadásra nem kerülhetett, mégis – nemcsak bőséges alkalmam nyilott e kérdésbe belemélyedni, hanem szinte kényszerültem annak megérzésére, hogy ezen a téren még sok a tennivaló és hogy komolyan tenni is kell valamit.

A jelen sorokkal szárnyaira bocsátott I. kötet a legrégibb időktől Szent István koráig terjedő időszak magyar hadszervezetét és hadmüvészetét tárgyalja. Ez az időszak 3 részre tagolható: a) a magyar-ugor, b) a hun (bolgár-török) hatás és c) a vezérek korára. Azok a gyér és nagyobbrészt nyelvtudományra támaszkodó adatok, melyek a magyar-ugor és hún hatás hadviszonyaiba engednek bepillantást, már csak a magyar származás és rokonság kérdésének annyira különböző sőt ellentétes megitélése és nem eléggé tisztázott vonatkozásainál fogva is nem voltak elégségesek arra, hogy ezzel a 2 időszakkal kimeritően foglalkozhassam. Be kellett tehát érnem azzal, amit Munkácsi Bernát »Vogul Népköltészeti Gyüjteményében és »Etnographiájá«-ban a magyar-ugor korra, gr. Zichy István »A magyarság őstörténete és müveltsége a honfoglalásig» c. értekezésében pedig (megjelent »A magyar nyelv-tudomány kézikönyve« I. köt. 5. füzeteként) a hún hatás korának hadiviszonyaira találunk; ezekben a fejezetekben tevékenységem nem is volt más, mint az idézett müvek tárgyam szempontjából való feldolgozása, katonai vonatkozásu adatainak csoportositása s itt-ott más szakmunkákból meritett adatokkal való kiegészitése.

Ami a vezérek korabeli magyarság hadiviszonyainak ismertetését illeti, – itt már teljesen önálló kutatásokra támaszkodtam s részben ez adja magyarázatát annak, hogy munkám nem egy tekintetben ujszerü, az eddigi felfogásoktól némileg eltérő megállapitásokat is tartalmaz. Igy tényként konstatálhatom, hogy

a) Árpád fejedelemmé választásával az etelközi magyarság hadjáratai előkészitése, tervszerü és egységes vezetése céljából egy tisztán katonai jellegü méltóságot szervezett s csak a szükségszerü történelmi fejlődés folytán állott elő szent István idejében az a helyzet, hogy a kende-méltóság öröklője az államhatalom minden ágának kizárólagos irányitója lett.

b) Árpád állandó jellegü hivatásos hadseregnek állt az élén, amiből az következik, hogy

1) ez a hadsereg meghatározott létszámu volt s igy nem minden szabad magyar volt katonai szolgálatra kötelezve.

2) az ősmagyar katona szolgálatai fejében állandó zsoldban részesült. Ez az állandó jellegü zsold, mely ruházat, fegyverzet, élelem alakjában jutott kifejezésre – a harcos békezsoldját képezte. E zsold jelentékenyen bővült, ha a sereg idegen nemzetekkel szemben vagy azok oldalán viselt háborut. Szövetséges háború esetén ugyanis a vezetőség előre kikötötte magának, hogy mi lesz a vállalkozás bére: pénz (Byzanc) vagy természetbeni járandóság (Nyugat) illetőleg mindkettő-e? Önálló jellegü támadó hadmüveletek esetén pedig a szabad zsákmányszerzés joga is biztositva lehetett.

3) a hadfelszerelési tárgyak közül csak azokkal rendelkezett a zsoldos magyar katona szabadon, melyeket vagy ő maga készitett, vagy a zsákmányból, mint rája eső részt megszerzett. A külföldről kereskedelmi uton (pénz, csere) importált és házilag elő nem állitható harcfelszerelési tárgyak a törzsközösség birtokát képezhették s innen magyarázható, hogy miért nem találunk az ősmagyar sirokban értékesebb felszerelési tárgyakat (páncél, sisak, pajzs).

c) a hivatásos (zsoldos) katonai jelleg nem jelentette egyuttal azt is, hogy hadjárataikat kizárólag anyagi érdekekből viselték. Megállapitható, hogy őseink nem zsákmányolási vágyból, hanem legtöbbnyire csak meghivásra, szövetségi minőségben keresték fel Kelet és Nyugat népeit. A zsákmányszerzés nem oka, csak következménye volt e vállalkozásoknak.

d) a magyar hadsereg fegyvernemét illetőleg olyan könynyebb lovasságból állott, mely harcaiban nem nélkülözte a védőfegyvereket (páncél, sisak, pajzs), csak jóval könnyebb alakjában használta azokat, mint Nyugat nehéz fegyverzetü lovasai s talán a harc nem minden mozzanatában.

e) a X. század közepe táján uj fegyver, illetve fegyvernem alkalmazására is áttért a magyar hadvezetőség. Az uj fegyverek: a várvivásnál alkalmazott hadigépek. Az uj fegyvernemet pedig részint a hadigépkezelő legénység alkotta, részint pedig a várvivásra (gyalogközelharcra) kiképzett csapatok, melyeknek rendszeres alkalmazására a nyugati népek megerősitett helyeken való védekezése folytán került sor.

Müvem megirásánál nagy sulyt helyeztem arra, hogy a katona, a hisztorikus és a nagyközönség egyaránt megtalálja benne azt, ami őt a magyarság IX. és X. századi történetével kapcsolatban érdekli. A katona szemében a magyar stratégia és taktika akkori állásának megismerése a legfontosabb, számára müvem bőséges adatokat tartalmaz. Talán ennek is köszönhető, hogy az előzetes katonai birálat müvemet a, honvédtisztikar továbbképzése céljából hézagpótlónak és nélkülözhetetlennek, összeállitását illetőleg pedig a maga nemében páratlanul kiválónak és egyedülállónak minősitette. A kulturhisztorikus szempontjából sem közömbös e könyv, hisz az ősmagyar művelődési viszonyok meg nem érthetők, meg nem magyarázhatók a magyar hadsereg és honvédelem tüzetes ismerete nélkül. A nagyközönség pedig megtanulja belőle, hogy fajtáját becsülje s higyjen nemzete elhivatottságában. Mert az a nép, melynek olyan félve rettegett, nagyhirű katona-elődei voltak, mint honfoglaló őseink, az a nép, mely megmutatta Európának, hogy nem ismer akadályt hóditó utjában Konstantinápoly falaitól a Keleti Tengerig, a Kárpátoktól az Atlanti Oceánig – a Hadak lstenének különösen kegyelt, nagyrahivatott népe. Meggyőződésem, hogy aki soraimbiól a magyar katona erényeit megismeri, nem fog többé egy pillanatig sem abban a tudatban élni, hogy a Trianon-i halálból nincsen feltámadás! Müvem ebből a szempontból a világ népeihez intézett »memento« is akar lenni, hogy voltunk valakik s valakik akarunk is maradni! Hős katonák voltunk, akik annakidején ijjal a kézben s szablyával az oldlalunkon fél Európát tudtuk lábaink alá gyürni.

Amikor több évi kutatásaim és adatgyüjtéseim eredményét közzéteszem, nem mulaszthatom el, hogy hálámat és köszönetemet ki ne fejezzem mindazoknak, akik bármi vonatkozásban is segitségemre voltak. Hosszu volt az út, amig művem a könyvpiacon megjelenhetett. Először a katonai szakértők véleményét kellett kikérnem. Nem mulaszthatom el annak hangsulyozását, hogy a katonai birálók részéről nagy jóindulatot, a magasabb parancsnokságok részéről pedig számottevő erkölcsi és anyagi támogatást tapasztaltam. Nélkülük könyvem megjelentetésére nem is gondolhattam volna. Hátra volt még a tudományos világ véleményének kikérése. El nem muló hálával gondolok arra a szakértő, baráti kézre, mely müvemen simitást végezte. Amikor pedig az Orsz. Magy. Hadimuzeum Egyesület jóleső határozatából kifolyólag az Egyesület tudományos pályázatán müvem pályadijat nyert s ebben a tényben müvem tudományos értékének felismerését véltem felfedezni, nem haboztam többé attól, hogy munkám napvilágot lásson. Hadd legyein örök hirdetője ország-világ előtt a magyar nemzet katonaerényeinek s büszke megörökitője a sasszemű, acélizmú, vasidegű, hős magyar katonának.

Dr. Erdélyi Gyula.