Némi szünet után a hadművészet és a hadtudomány klasszikusainak munkásságából újabb válogatást nyújtunk át kedves olvasóinknak. A hadművészet ókori klasszikusai című kiadványhoz hasonlóan ezúttal is hosszú, változatos, eseményekben gazdag korszak: a feudalizmus és a kialakuló kapitalizmus másfél évezredének katonai irodalmából szeretnénk ízelítőt adni.

A szerkesztők megkísérelték, hogy e sokrétű, bonyolult, egymástól lényegesen eltérő, tendenciákban gazdag kor hadművészete és hadtudománya valamennyi áramlatának és ezek képviselőinek helyet szorítsanak az antológiában. Ez az oka annak, hogy számos jelentős szerző munkája – mint Santa Cruz, Folard vagy Roon – nem került bele a kötetbe. Ezzel szemben két, a fentieknél jelesebb, és hatásaiban is fontosabb katonai író: Zrínyi Miklós és Carl von Clausewitz munkássága azért maradt ki, mert az ő életművük külön kötetet kapott a Hadtudomány klasszikusai című sorozatban.

A szemelvények válogatásakor az elsődleges szempont az volt, hogy olyan számottevő vagy a korszakot jellemző szerző munkásságából adjunk ízelítőt, akiknek művei még nem jelentek meg magyar nyelven. Ettől az elvtől csak akkor térünk el, amikor olyan lényeges, a katonai és a politikai irodalom fejlődésére meghatározó módon ható író, mint a firenzei Machiavelli: Fejedelem című munkája katonai vonatkozású fejezeteit közöljük, vagy Thury József Török történetírók című kitűnő, máig is nélkülözhetetlen forráskiadványából veszünk át két jellemző szemelvényt.

Célunk, ismételjük, a hadtudományi irodalom áramlatainak és ezek kiemelkedő vagy jellegzetes képviselőinek munkásságán keresztül a kor hadművészetének az ábrázolása. A bőséges anyag szigorú szelektálásra kényszerített bennünket. Mivel arra törekedtünk, hogy a kortárs vagy közel egykorú irodalom tükrében a hadművészet fejlődésének fő irányvonalait ismertessük; ez, szándékunktól függetlenül, óhatatlanul bizonyos Európa-centrizmushoz vezetett. A hadművészet fejlődésének fő vonalát, mint ismeretes, az európai képezte, ezért, bármily sajnálatos is ez számunkra, nem biztosíthattunk helyet az afrikai, az ázsiai és az amerikai népek katonai irodalmának. Így a fő tendenciáktól eltérő áramlatokat csupán az oszmán-török katonai írók és bizonyos vonatkozásokban a bizánci szerzők képviselik.

Reméljük, az európai fővonal tanulmányozása is sok haszonnal jár az olvasó számára. Hiszen a kortársak szemével vizsgálhatják a feudális hadügy bonyolult problémáit, s kereshetnek választ arra a már Engels által is felismert paradoxonra, hogy „a feudális rendszer, noha eredetére nézve katonai szervezet volt, lényegében szemben állt minden fegyelemmel”. Az alapvető okot, vagyis az anarchiába torkolló feudális széttagoltságot természetesen a marxista, sőt részben a korábbi történetírás is feltárta. Korunk olvasója számára elsősorban az az izgalmas, mennyire ismerték fel a jelenséget a kortársak, s hogyan próbálták orvosolni a bajt. Már a lovagkor katonai irodalmában is visszatükröződik a probléma. A megoldást itt még külsődleges fegyelmi eszközök alkalmazásával és a lovagi különállás, a lovagi státus kötelmeinek hangsúlyozásával vélik megtalálni.

A későbbi szerzők közül Machiavelli már világosan látja a problémát, s megtalálja az egyedül helyes megoldást – az általános hadkötelezettséget – is, ez azonban az ő korában még csak utópia. Talán még nála is érdekesebbek azok a XVIII. századi katonai írók, mint II. Frigyes, Guibert és elsősorban Szász Móric, akik tisztán katonai szempontból vizsgálva felismerik a feudális hadsereg abszurditását, de segítséget csak a feudális társadalmi és államrend keretein belül képesek adni, s ez önmagában mai szemmel nézve utópisztikussá és bizarrá teszi reformjavaslataikat.

A szemelvények szerzőinek nagy többségét azonban nem foglalkoztatták ilyen gondolatok, megmaradtak a szűk katonai prakticizmus mellett. Mégis az ő munkásságuk is nagyon érdekes és értékes számunkra. Írásaikon át figyelemmel kísérhetjük a hadsereg fejlődését, azt a folyamatot, amely a bátor, de fegyelmezetlen lovagi csapatból, fegyelmezett, összehangolt harci erőt hozott létre. Főleg a hadseregszervezés, a kiképzés, a hadiépítészet és ostromtechnika, valamint a hadművészet terén jelentős a fejlődés. A francia forradalmi háborúk vívmányai a hadművészet terén túlszárnyalták a korábbi korszak katonai elméletét és gyakorlatát.

A harmadik szempont, amire fel kívánjuk hívni olvasóink figyelmét, a hadtudomány egészének és a tudomány rendszerezésének kérdésköre. Ez a problémakör a bizánci birodalom és a hadtudomány hanyatlását követően hosszú századokon át nem foglalkoztatta a katonai írókat. A reneszánsz és a humanizmus hatására a dolgok rendszerezésének igénye a katonai irodalomban is jelentkezett. Nagyon érdekes figyelemmel kísérnünk, hogyan bontakozódik ki az első, primitív, csupán ókori reminiszcenciákon alapuló kezdetekből Montecuccoli racionalista töltésű kísérletén át Clausewitz és Jomini fejlett rendszere, s érdemes felfigyelni arra is, milyen jelentésváltozásokon mentek át az egyes hadtudományi fogalmak, stratégia, taktika stb. a hosszú századok alatt.

Végezetül hangsúlyozni kívánjuk, hogy a műben felhasznált szemelvények szerzőinek munkásságát Marx és Engels – a társadalom fejlődését meghatározó tényezőkkel összefüggésben – gondosan elemezték. Marx például rámutatott, hogy „...a hadsereg története mindennél szemléltetőbben bizonyítja a termelőerők és a társadalmi viszonyok kapcsolatára vonatkozó nézeteink helyességét. Általában a hadsereg fontos a gazdasági fejlődés számára.” A feudalizmus és a korai kapitalizmus hadtudománya és hadművészete gazdagon kínálja a bizonyítékokat Marx tételének alátámasztására.

A Kiadó