A Szovjetunió Kommunista Pártja és kormánya következetes, szilárd békepolitikát folytat. A Szovjetunió állhatatosan síkraszáll a nemzetközi ellenőrzéssel végrehajtandó általános és teljes leszerelésre vonatkozó javaslatainak megvalósításáért. Az imperialista államok azonban makacsul elutasítják ezeket a javaslatokat, és erőteljesen fejlesztik fegyveres erőiket. Nem akarnak megbékélni a szocialista világrendszer létezésével, és nem is titkolják esztelen terveiket, hogy háborúval megsemmisítsék a Szovjetuniót és a többi szocialista országot.

Ezért pártunk és kormányunk abból a marxista–leninista tételből kiindulva, hogy amíg az imperializmus létezik, fennáll az agresszív háborúk veszélye is, mindent megtesz az ország védelmének megszilárdítására, a fegyveres erők harckészültségének olyan fokon tartására, amely biztosítja bármely agresszor döntő és teljes megsemmisítését.

Az utóbbi években a szovjet gazdaság, tudomány és technika fejlődésének kimagasló sikerei nyomán a hadügy valóságos forradalma ment végbe hazánkban. A hadügy minden főbb területén: a fegyverzetben, a szervezésben, a hadviselési módokban, a személyi állomány kiképzésének és nevelésének módszereiben egyaránt gyökeres minőségi változások történtek. E változások mindenekelőtt annak köszönhetők, hogy a csapatokat széles körben ellátták rakéta–atomfegyverekkel, valamint az alkalmazásukat szolgáló eszközökkel.

A fegyveres harc megvívásának változó eszközei, módjai és feltételei új, fokozott követelményeket támasztanak a szovjet parancsnoki karral szemben.

Az SZKP programja leszögezi: „A párt állandóan gondoskodni fog arról, hogy a hadseregnek és a hajóhadnak a kommunizmus ügyéért áldozatkész, odaadó parancsnoki, politikai és műszaki kádereket képezzenek, akiket a szovjet nép legjobb fiai közül választanak ki. Elengedhetetlenül szükségesnek tartja, hogy a parancsnoki állomány szorgalmasan sajátítsa el a marxista–leninista elméletet, emelje magas színvonalra haditechnikai képzettségét, feleljen meg a korszerű katonai elmélet és gyakorlat minden követelményének, s erősítse a katonai fegyelmet.”

Ha meg akarunk felelni a korszerű katonai elmélet és gyakorlat követelményeinek, mindenekfelett alaposan ismernünk kell a katonai elméletet és tudnunk kell alkotó módon alkalmazni azt a gyakorlatban, ismernünk kell a korszerű fegyvereket, harci technikát, a hadviselés korszerű módjait és formáit, sikerrel kell megoldanunk a csapatok új viszonyok között folyó nevelésének és kiképzésének kérdéseit.

Tisztjeink katonai–elméleti képzésének egyik időszerű feladata: a harcászatnak, mint a hadművészet legkiterjedtebb s a személyi állomány zömét felölelő területének a tanulmányozása.

A korszerű harc, jellegét tekintve, a tisztektől széles hadműveleti–harcászati látókört kíván. A harctevékenység felfokozott üteme, a harcfeladatok nagy mélysége, a helyzet gyors és éles változásai, az alegységek és egységek önálló tevékenysége elkerülhetetlenné teszi, hogy minden parancsnok valóságos újító legyen, bátor, alkotó szellemű ember, aki tud ésszerűen kezdeményezni, jól eligazodik a harcmezőn kialakult bonyolult helyzetekben, olyan harcászati eljárásokat és harcmódokat alkalmaz, amelyek leginkább biztosítják a harci sikert.

A korszerű harcászat elméletét mindenekelőtt a szabályzatok tartalmazzák, amelyeknek az alapos ismerete, követelményeik és előírásaik elsajátítása nélkül senki sem lehet a maga szakterületének igazi mestere. Ugyanakkor a szabályzatok sajátos jellege nem engedi meg a bennük foglalt egyes tételek sokoldalú indoklását, elmefuttatásokkal, bizonyító tényanyaggal, számításokkal való kiegészítését, mint ahogy nem mutathatják be a harctevékenység módjainak, fejlődési tendenciáinak feltételeit és törvényszerűségeit sem. Ismeretük viszont fontos feltétele a korszerű harcászati elmélet alapos megértésének. E feladat megoldásához több út vezet. A jelen kiadvány rendeltetése az, hogy hathatós segítséget nyújtson a tiszteknek e feladat megoldásában, elméleti ismereteik gyarapításában, a harcászat művészetének elsajátításában.

Minthogy a korszerű összfegyvernemi harc jellegének, megvívási módjainak és formáinak megértése szempontjából igen nagy jelentősége van annak, hogy megismerjük történelmi fejlődésünk fő szakaszait, e fejlődést meghatározó tényezőket, e kérdésekkel behatóan foglalkozunk.

Ha a harcászat elméletét fejlődésében, a múltbeli harcászati nézetekkel és harcmódokkal. egybevetve tanulmányozzuk, módunk nyílik rá, hogy nyomon kövessük bizonyos törvényszerűségeit és tendenciáit, s tisztább képet alkossunk azokról a forradalmi változásokról, amelyek az atomfegyverek és egyéb korszerű harceszközök alkalmazásának viszonyai között a csapatok harctevékenységi módjaiban végbemennek.

E mű homlokterében az összfegyvernemi alegységek harcának kérdése áll. Nem tárgyalja a különleges terepviszonyok között folyó harccselekményeket, s ezért nem is vállalkozik rá, hogy mindenoldalúan és kimerítően taglaljon valamennyi harcászati problémát.

A szerzők az összfegyvernemi harc harcászatának fő kérdéseit kísérlik meg kifejteni. Szeretnének hozzájárulni ezzel is a harcászat elméletének fejlesztéséhez, tisztikarunk képzettségének emeléséhez, hogy sikeresen teljesítsék azokat a feladatokat, amelyeket hazánk védelmi képességének megszilárdítása állít eléjük.

A szerzők hálás köszönetüket fejezik ki mindazoknak a tábornokoknak és tiszteknek, akik még kéziratban elolvasták ezt a művet, és értékes észrevételeikkel segítették munkájukat.