Kőnig Frigyes egész munkásságával bizonyítja, hogy ma is vannak „pictor doctusok”, olyan művészek, akik egyszerre tudják a művészetet és a tudomány valamelyik ágát művelni. Azt is mondhatjuk az ilyen emberre, hogy „polihisztor”, mert nemcsak a festészethez, a rajzhoz, a grafikához és a szobrászathoz ért, hanem a geometriához, az anatómiához, a történelemhez, vagy a régészethez. Ebben a jellemzésben van valamilyen zavarba ejtő anakronizmus, mert már a 20. században elcsépeltté vált ilyen esetekben Leonardóra és a „reneszánsz embertípusra” hivatkozni. Sajnos, minden közhelynek van köze az igazsághoz is: egészen biztos, hogy Kőnig Frigyesnek Leonardo az egyik ideálja.

A helyzet – legalábbis a posztmodern óta – azonban sokkal bonyolultabb. További előképeket keresve rátalálunk a hadmérnökökre, a felvilágosodás tudósaira, a fiziognómusokra, majd az „antikváriusokra”, a romantikus műgyűjtőkre, reformkori műkedvelő őstörténet-kutatókra. A jelen kötet Kőnig Frigyes második várkönyve, és még ellentmondásosabb, mint az első. Velejéig szubjektív munka, de nem lehet tudománytalannak nevezni. Mindannyiunk gyerekkori álmát valósítja meg – ki ne szeretett volna várvédő harcos vagy várkisasszony lenni!? – de támaszkodik a régészet legújabb módszereire, számtalan szabadkézi rajzból válogat, de tudjuk, hogy a rajz bizonyos esetekben sokkal hitelesebb mint a fotóval vagy 3D-vel készített rekonstrukció; fikció, melynek paradox módon forrásértéke van. Kőnig Frigyes tudós történész és régész, aki tudományát művészi szinten műveli.

Beke László