UTIKALAUZ A „MENETHEZ”

Ritka, kivételes „kincset” tart az Olvasó a kezében. Lőrincz Kálmán nyugállományú vezérezredes, e könyv szerzője a hivatásukat mélyen szerető, magas rangú katonák nemes hagyományait folytatja azzal, hogy közkinccsé teszi azokat a gondolatait, amelyek benne pályája során felhalmozódtak. E művek nagy értéket képviselnek a katonai kérdésekről szóló irodalomban, mert az így megfogalmazott tudományos tételek rendszerint – mint jelen esetben is – egy hosszú katonai pálya tapasztalatainak összegezéséből, a folytonos tanulás és alkotás során szerzett ismeretek szintéziséből erednek, és ezáltal gazdag forrásul szolgálhatnak a jövő tisztjei számára gondolkodásuk, magatartásuk és cselekvésük formálásában, azokat akár elfogadják, akár kritikusan szemlélik.

Lőrincz tábornok könyve joggal tart igényt arra, hogy olyan forrásműnek tekintsük, amelynek olvasása közben – igazolva az ismert tételt, miszerint a háború a legbonyolultabb társadalmi jelenség az emberiség létezésében – feltárul előttünk, hogy a fegyveres küzdelem sikeres megvívását milyen rengeteg tényező összhangba hozása biztosíthatja, s ez milyen sokrétű ismeret magabiztos birtoklását, teljesítményképes tudást és képességeket, magas erkölcsiséget, kiváló emberi tulajdonságokat követel meg a katonai vezetőktől. Ezekről a tényezőkről a szerzőnek sok mondanivalója van, amelyet azonban nem megfellebbezhetetlen értékítéletként, hanem – amint maga is kiemeli könyvében – csak „kérdések, felvetések, témavázlatok” formájában közli olvasóival, számítva részükről a továbbgondolásra és az önálló véleményalkotásra. A szerző mondanivalóját egyfelől nagy ívű és eredményes katonai, szakmai pályafutása, másfelől – a könyvéből is szembeszökően kitűnő – széles körű olvasottsága, gazdag ismeretanyagának a katonai tudományokkal való sikeres integrálása hitelesíti.

Lőrincz Kálmán katonai pályája nagyon fiatal korában – 1953-ban, amikor tizennégy évesen bekerült a II. Rákóczi Ferenc Katonai Középiskolába – kezdődött. Noha ekkor még nem volt „igazi katona”, már elkötelezte magát a katonai hivatás iránt. 1960-ban avatták hadnaggyá a harckocsizó fegyvernemnél, és alig három évtized múltán nevezték ki vezérezredessé. A közben eltelt években a Magyar Honvédségben rendszeresített valamennyi tiszti, főtiszti és tábornoki rendfokozatot viselte, minden szervezeti-vezetési szinten töltött be felelős vezetői, főként parancsnoki beosztásokat. 1989-ben állították az akkor létező legmagasabb katonai-vezetői posztra: kinevezték a Magyar Honvédség parancsnokává. Ő volt az egyetlen, aki ezt a beosztást önálló egyszemélyi parancsnokként a leghosszabb ideig látta el, egészen 1994-ig, amikor elérte a törvény által meghatározott szolgálati idő felső korhatárát. A változatos, sokoldalú katonai szolgálat eseményekben gazdag évtizedei igen erős inspirációval szolgáltak a szerző gondolatainak kiforrásához, amelyhez számos külföldi hadseregben szerzett tapasztalat is hozzájárult.

A könyvből kitűnik, hogy a szerző elemző-szintetizáló gondolkodásának igen erős serkentője volt a folytonos szellemi tevékenység. Lőrincz tábornok természetesen elvégezte azokat a katonai iskolákat, stúdiumokat – egészen a vezérkari akadémiáig –, amelyek szükségesek a katonai szakma és tudományok legmagasabb szintű elsajátításához. Ugyanakkor nem elégedett meg a szigorúan katonai tudományok ismeretanyagával. Érdeklődése kiterjedt számos tudományágra, amely hozzásegítheti a katonákat, az egész társadalmat a biztonsággal, a fegyveres küzdelemmel, a honvédelemmel, a hadsereggel kapcsolatos elvi és aktuális kérdések értelmezéséhez, illetve az e tárgyakban szükséges véleményalkotáshoz. Erre a széles tudásbázisra alapozta Lőrincz Kálmán könyvének mondanivalóját, amely nem memoár, nem biztonságpolitikai vagy hadtudományi értekezés, nem is tansegédlet, hanem olyan irodalmi mű, amelyben a szerző – ahogyan könyve alcímében is jelzi – a gondolatait közli olvasóival arról, hogy mindazok a tudományos tételek, amelyek alakítják a katonai kérdésekkel foglalkozó tudósok, katonák gondolkodását a biztonsággal, a honvédelemmel, általában véve a fegyveres küzdelemmel kapcsolatban, szerinte miként értelmezhetők változó világunkban. Ez a szemléletmód emeli ki ezt a könyvet az általános biztonságpolitikai, illetve katonai értekezések sorából, és utalja a katonai gondolkodók munkásságáról szóló irodalom körébe.

Lőrincz tábornokot éppen a változások folyamata érdekli. Erre utal könyvének címével is: Menetben. „Engem a kor átmeneti jellege foglalkoztat, különös tekintettel az átmenetiséggel járó esélyek és veszélyek, lehetőségek és kockázatok együtthatásának mint valós körülménynek – sajátos nézőpontból való – értelmezésére.” Mindebből következik, hogy – az egyébként magas intellektuális szinten összefoglalt – gondolatrendszere sem tekinthető zártnak, befejezettnek. Ezáltal bármely irányból támadható vagy elfogadható, de bármely irányba tovább is fejleszthető.

A szerző a változások – a „menet” – okát és irányát keresve, mindenekelőtt Magyarország geopolitikai-geostratégiai helyzetének alakulásáról fejti ki gondolatait. A téma széles körű és sokoldalú elemzését tárja az olvasó elé, és már ebben a fejezetben fontos következtetésekre jut a honvédelemre és a hadseregre vonatkozóan. Nem jár rosszul a téma iránt érdeklődő olvasó, ha végigkíséri a szerző fejtegetéseit. Ezek közül itt csak egy összefüggésre utalok: „Az egységesülő Európában is egy hazánk van, mely védelemre és áldozatra érdemes. A föld, ahol élünk, még élhetünk, megmaradásunk végső lehetősége...” „Katonai-védelmi szempontból... a biztonság dinamikai egyensúly az államot fenyegető veszélyek és a megelőzésükre, elhárításukra való képesség között...” „A szövetségen belüli szakosodás jellegének és mértékének meghatározása során... célszerű figyelmet fordítani a szükséges haderőnemi és fegyvernemi összetételű honvédség kialakítására, a magyar katonai kultúra ápolására, a fegyvernemi értékek megőrzésére.” Szép gondolatok! Úgy vélem, a szerző ezen nézetei jó kiindulási alapnak tekinthetők helyünk és szerepünk megítéléséhez, valamint a honvédelem további építésével kapcsolatos feladatok kijelöléséhez.

A szerző nem tér ki olyan bonyolult kérdések elől sem, mint a honvédség pártpolitikai semlegességének taglalása, illetve a napi politikai érdekektől való távolságtartás problémájának bemutatása. Úgy ítéli meg, hogy „a haderő politikai semlegessége bonyolult, változó és ellentmondásoktól sem mentes viszony- és összefüggésrendszerben realizálódik, olyan követelményként, amely csak és kizárólag adminisztratív eszközökkel nem biztosítható”. A téma bonyolultsága nem annyira az elvi megítélés, sokkal inkább a gyakorlat oldaláról jelentkezik. Egyfelől ugyanis általánosan elfogadott, hogy amint a háború, úgy a hadsereg is a „politika eszköze”. Másfelől azonban ugyanígy elfogadott a hadsereg politikamentességének követelménye. A „politikamentes” haderő fogalma azonban még korántsem tisztázott annyira, hogy mindenki számára ugyanazt jelentse. A szerző által idézett von Seeckt német tábornok – a szerző szerint is – a politikamentes haderő elkötelezettje volt. Von Seeckt azonban azt is írja az Egy katona gondolatai című művében : „Úgy, ahogy én értelmezem, a hadsereg politikus legyen, de csak az állameszme felfogásában.” És hozzáteszi: „De semmi esetre se legyen pártpolitikával megmételyezve”. Ezt tovább bonyolítja, hogy a 20. század nagy háborúinak tanulságai alapján a demokráciákban elfogadott a hadsereg feletti civil kontroll működtetése. A védelemmel foglalkozó döntéshozó szervezetekben – amelyek alapvető katonai kérdésekben hoznak határozatokat – lényegében a politikai pártok képviselői foglalnak helyet. A szerző részletesen bemutatja ennek a kérdésnek a bonyolultságát. Következtetései levonásánál nem vész el a részletekben, a lényegre hívja fel a figyelmet: „A honvédség politikai semlegességéhez politikai akarat és a hatalom – a katonai sajátosságok fel- és elismerésén alapuló – belátása, mértéktartása is szükséges... Lényeges feltétel, hogy a honvédelem – nemzeti ügyként – ne válhasson a hatalomért folytatott politikai küzdelem színterévé, annak központi kérdéseként a katonai biztonsághoz való viszony legyen a meghatározó.”

Lőrincz tábornok természetesen nagyon fontosnak tartja a katonák kiképzését, felkészítését. Könyvének három fejezete – a katonai etika, a tiszti hivatás, valamint az érzelmek és az indulatok – arról tanúskodik, hogy a kiképzettséggel egyenértékűnek tartja a katonáknál az erkölcsi erő meglétét. E fejezetekben lényegében a katonával mint emberrel és a hadsereggel, illetve a tisztikarral mint az emberek közösségével foglalkozik. Arra hívom fel a tisztelt Olvasó figyelmét, hogy itt olyan értékes katonai tulajdonságokról olvashat, mint a hagyomány, az egység, a közösség és a testületi szellem. Olyan hasznos gondolatok boncolgatásával találkozik, mint a honvédtiszt önképének, önbecsülésének, testületi és belső értékrendjének fontossága, amelyet a szerző a jövőre vonatkozó változások egyik kulcsproblémájának tekint, s ezt meg is indokolja.

Ezekben a fejezetekben elemzi a katonai hivatás és a nemzeti önazonosság összefüggéseit is. Arra helyezi a hangsúlyt, hogy „a nemzettudatot nem lehet szembefordítani a demokráciával, de különösen nem a katonai hivatással”. Részletesen foglalkozik a hagyománnyal mint a katonai hivatás egyik alapértékével. Összefüggésbe hozza ezt az etikus magatartással, és felhívja a figyelmet, hogy „addig, amíg nem tudunk megbízható erkölcsi orientációra szert tenni, kételyeinket csillapítva, hagyományainkhoz fordulhatunk, tisztelve honi kultúránkat, szokásainkat, hivatásbeli szakmai és katonai etikai értékeinket”.

Figyelemre méltó fejtegetést találunk ebben a részben a katonai gondolkodásról. Cáfolja az olyan állításokat, amelyek kétségbe vonják létezését, és kiemeli, hogy a honvédség átalakításának egyik központi kérdése éppen a katonai gondolkodás szükségszerű változása. Ehhez kapcsolódva mutatja be Clausewitz munkásságát, s hangsúlyozza, hogy annak ismerete továbbra is a katonai műveltség egyik alapeleme. Nagyon értékes gondolatokat fejteget a szerző a haza- és hivatásszeretetről, a kötelességtudatról, a tisztikar testületi szelleméről és a csapatszellemről. Aláhúzva, hogy „a testületi szellem a tisztek egymáshoz való viszonya tekintetében... megköveteli egymás beosztásának, rendfokozatának, életkorának és szolgálati idejének közös és kölcsönös tiszteletét, megbecsülését”. Üdvös lenne ennek a tanításnak a megfogadása, mert ez a társadalom részéről is nagyban elősegítené az egyenruha, a rendfokozat és a beosztás méltóságának, vagyis a haza szolgálatának elismerését.

Mindezeken felül számos tanulságos okfejtés olvasható a szóban forgó három fejezetben. Hozzáteszem: ezek között sok szép erkölcsi és irodalmi gondolatot is találunk a katonai hivatásról, a hazaszeretetről és a hitről. Ezek közül csak kettőt emelek ki: „A katonai hivatás egyik fontos alapelve, hogy a katona számára hazája szabadsága fontosabb személyi szabadsága szükségszerű korlátainál. Nem azért választjuk a katonai hivatást, hogy szabadon éljünk, hanem azért, hogy szabad országban, szabad emberek között élhessünk.” A hitről pedig így fogalmaz: „Számunkra a hit realitása: tudni, akarni és merni. Bővítve ismereteinket, reális célok elérésére törekedni, vállalva a kockázatokat is”.

A könyv utolsó fejezete: Szabálytalan hadviselés. A szabálytalan kifejezés itt azt jelenti, hogy sokak véleménye szerint a hadviselés korábbi elvei, szabályai megváltoznak. A szerzőnek viszont az a véleménye, hogy napjainkban és a közeli jövőben még korai az eddig alkalmazott hadviselési elvek egyértelmű tagadása és elvetése. Álláspontját meggyőző érvekkel, a közelmúltban és a jelenleg folyó háborúkból vett példákkal támasztja alá. Megállapítja, hogy „továbbra sem igazolódott a páncélos-, a gépesített, a tüzércsapatok feleslegessége sem az ellenség harcképtelenné tételében, sem az elfoglalt területek feletti ellenőrzés biztosításában. A csapatok valós túlélőképességét pedig továbbra is a páncélvédettség, a mobilitás, a közvetlen légi-földi tűztámogatás és a megbízható logisztika biztosíthatja”. Hangsúlyozza: „A kontaktus nélküli hadviselés még nem válik a közeljövő általános gyakorlatává, és a nagy pontosságú eszközökre alapozható, nem nukleáris visszatartás sem válik belátható időn belül az államok katonai biztonsága garantálásának alapvető eszközévé.” A szerző által felhozott példák megalapozottnak és elfogadhatónak tekinthetők.

Lőrincz vezérezredes nem mulasztja el a vezetésről, a tervezésről és a parancsnokok szerepéről kialakult gondolatainak közreadását sem, és foglalkozik a „jelen” néhány problémájával is. Több helyen kiemeli, hogy a „saját érdekeinknek és adottságainknak megfelelően magunknak kell eldönteni, milyenek legyünk, mit akarunk és azt hogyan tegyük”. Ez így helytálló, de az a nézete már sok töprengésre adhat okot, miszerint a tagállami úgynevezett katonai képességspecializáció nem a jövő járható útja. A szerző a Magyar Honvédség újszerű alkalmazását az alacsony intenzitású aszimmetrikus hadviselés és a magasabb intenzitású manőverező hadviselés körülményeihez való egyidejű alkalmazkodásában látja. Szerinte ennek a feltételeit kell mielőbb megteremteni, figyelembe véve, hogy a professzionális haderőre való áttérés sokkal több és nagyobb lehetőséget feltételez a kiegészítő segédcsapat szerepénél.

Lőrincz Kálmán vezérezredes 70. születésnapja évében – ez alkalomból könyvének közreadásával külön is köszöntjük őt – igen értékes művet tett le a magyar irodalom asztalára, a katonai gondolkodással foglalkozó írások közé. Lőrincz tábornok e könyvével nem csupán egyszemélyi parancsnokként, hanem a katonai tudományokkal foglalkozó hadtudósként is bejegyezte nevét a Magyar Honvédség történetébe. Bizonyos vagyok abban, hogy a szerzőnek ez a műve maradandó értéke lesz a magyar irodalomnak, mint ahogyan abban is biztos vagyok, hogy ez az alkotás sokáig inspirálja és fejleszti még a magyar katonai gondolkodást, vagyis ösztönzi, elősegíti a biztonságról, a fegyveres küzdelem megvívásáról, a hadseregről a felelős elmélkedést. Ez a könyv minden kétséget kizáróan hozzájárul ahhoz is, hogy „a menet” folytatódjon, mert ennek a menetnek – egyetértve Lőrincz tábornokkal – még nincs, s talán hosszú ideig nem is lesz vége.

Tisztelettel ajánlom az Olvasó szíves figyelmébe Lőrincz Kálmán vezérezredes művét, remélve, kiváltja érdeklődését, állásfoglalását és véleménynyilvánítását.

Dr. Holló József altábornagy
HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum főigazgató