Az Oskola könyv szerzője Meskó Ferenc, a 8. számú Császári-Királyi Hessen-Kassel Nagyherceg huszárezred második osztálya harmadik századának közhuszárja.
Az akkurátusan megszámozott kéziratlapok utolsó, Nro.108. oldalán 1858-tól 1882-ig „Az kápolnai szőlőmnél bortermés az Egerszeghegyen” van feljegyezve.
Ez arra vall, hogy Meskó írása 1858 előtt keletkezett. Részletező, aprólékos stílusa, az egész szövegből kitetsző igyekezet az altiszti előléptetés után, egyértelműen mutatja, hogy a kézirat még leszerelése előtt, aktív katona korában keletkezett. Nem visszatekint a huszáréletre, hanem benne él. Legalábbis a 93. oldalig: ekkor ismételni kezd, az őrszolgálatot újból leírja, kevesebb német, és több magyar kifejezéssel. Az ezután való lapok az újonckiképzésről szólnak, majd az írás megszakad és a bortermés leírásával zárul.

Ebből arra következtethetünk, hogy Meskó leszerelésekor a 93. oldalig jutott Utolsó évei, vagy hónapjai újonckiképzéssel teltek, de az áhított rangokat soha nem nyerte el. Civilként is folytatni akarta művét. Pedáns, bőbeszédű stílusa, és a mű elején, mintegy irénytűként felsorolt 35 hadicikkely azt sejteti, hogy a huszárélet teljes és részletező leírására készült. Ám a paraszti munka elfoglaltságai erősebbnek bizonyultak.

Csonkán is hatalmas és fontos mű Meskó Oskola Könyve. Közelképet ad az 1849–1859 közötti békeévek Császári-Királyi hadseregének mindennapjairól, mégpedig alulnézetből, a legénység szemével nézve. Élvezetes és tanulságos az a latin-német-francia szakkifejezésekkel teli magyar nyelvi közeg, amiben a Monarchia magyar katonái a 19. században, egészen az I. világháborúig éltek. Megható, ahogyan az idegen szavak a legénység szájában megmagyarosodnak, és Meskónál magyar helyesírással, gyönyörű iskolás kalligráfiával megjelennek. Bámulatos, hogy a huszárezredek mindennapi nyelve mennyire magyar volt még akkor, a legsötétebb elnyomás és németesítés évtizedében is. Csak azok a vezényszavak szólnak németül – pontosabban egy jellegzetesen osztrák, latinnal – franciával kevert katonai zsargonban –, amelyeken a katona feljebbvalóival és más, a hadsereg nem magyar részeivel érintkezik. A napóleoni idők hatása a rengeteg francia katonai kifejezés meggyökerezése a németben. Meskó magyar kaszárnyanyelve mindkettőt követi, kényszerű – idegenként, és magyarosan használja: „numerus szerint ránzsieroz”, vagy „árestomot eskortál” és „a Ferhör, Krigsz és Standrechtről” értekezik. A latin szavak e kor magyar köznyelvének szerves részei, magyarosan írva és ragozva. státus, virtus, stb. Erősen latinos a jogi és az orvosi nyelv.

Teljesen magyar a lóval, lószerszámmal kapcsolatos szöveg, és – számomra meglepő módon – a fegyverművesség műszaki nyelve. Érződik itt a sok évszázados múltban gyökerező magyar katonai szókincs, a nyelvújítás és a szabadságharc hatása, amely modern magyar katonai szaknyelvet alakított ki. Az is nyilvánvaló, hogy az életbe-és harckészségbe vágó témákban az osztrák hadvezetés a német nyelvet nem erőltette, a huszárság belső nyelve mindvégig a magyar maradt.
Meskó huszárévei az 1849–1857 közötti évekre esnek. Ekkor a császári hadsereg tele van bűntetésből besorozott honvédekkel és „rebellis” huszárokkal. Á szabadságharcot Meskó kétségtelenül átélte, mégpedig nem gyerekfejjel. Honvédhuszár lett volna, ezért maradt el az áhított előléptetés? Vagy az itáliai fronton töltötte a forradalmi időket? Lehet, hogy 1830 körül született, és 49–50-ben sorozták be először. Nem tudjuk. Az tény, hogy öntudatos magyarságában semmi forradalmi emlék nem fedezhető fel. Kritikátlanul, paraszti naivitással kötődik a Császárhoz, és annak hadseregét hazájának, otthonának tekinti.

Hogy miért szakadt meg ez a katonai pálya, miért a kézirat? Nem tudjuk. Biztos, hogy a Monarchia 1859. évi háborújában Meskó már nem vett részt, ekkor már a hadi élet sem érdekelte, hanem 14 akó bort termelt kápolnai szőlőjében.

Salföld, 1998. december 1.

Somogyi Győző