Meglehetősen nagy az egyetértés nemzetközi viszonylatban és a hazai közgondolkodásban is abban, hogy a tisztikarnak, a hivatásos katonáknak meghatározó szerepe van az adott ország, állam, katonai biztonságában, a hadsereg szellemiségének, értékrendjének, kiképzettségének, vezetettségének és szervezettségének, egyáltalán harcképességének fenntartásában és alakulásában. Közel sem egységes ennyire annak a felfogása, milyen tényezőktől függ e szerep eredményes betöltése.

A tiszt megbecsültségét – hasonlóan mint más értelmiségiekét – néhány évtizede némi egyszerűsítéssel, de a tudományosság igényével – a presztízs fogalmával jelölik, mint afféle gyűjtőfogalommal. Hétköznapibb kifejezésként alacsony presztízs esetén olyan jelzőket is használnak, mint pl. „rosszkedvű, rossz közérzetű tisztikar”. Elégedettségüket a legmagasabb presztízsűek sem hangoztatják. Ha vannak ilyenek, és vannak, azok hallgatnak és rejtőzködnek.

A megítélést és a közérzetet a konkrét és valós tapasztalatokon és életérzésen túlmenően a távolabbi múlt iránti romantikus ábrándok, nosztalgiák is zavarják egyik-másik országban. Nálunk is, a tisztekéit is. Még nem mindenütt ébredtek rá, hogy a modern társadalomban a presztízs – a társadalmi fent és lent – többé nem „beleszületettség” következménye, s nem is a király, a császár vagy bármely politikai hatalom nagylelkű és tetszőlegesen kiosztható adománya. Nem tagadnánk természetesen, hogy ezen a téren a mindenkori állami, politikai hatalomnak vannak tennivalói: lehetőségei és felelőssége. A presztízsért tenni és küzdeni kell! Mi módon és milyen eszközökkel? éppen itt és most – ha nehezen is, de megválaszolandó és megválaszolható kérdések.

Annyit megelőlegezhetünk: a kihívások, a versengés elől nem lehet, nem szabad kitérni! A katonatiszteknek sem, Az egyetemes és a magyar katonamúlt történetének ismerete, tanulmányozása nélkülözhetetlen a jelen megértéséhez. Az eligazodáshoz akárcsak a magyar katonamúlt és hagyományok tanulmányozásához egyre több színvonalas forrásmunka áll az érdeklődők rendelkezésére, de a nemzetköziek is mind könnyebben hozzáférhetőek. Igyekezzünk belőlük meríteni, tanulni és okulni. Ki-ki egyénileg is és a tisztikar egésze, mint testület, a katonai felsővezetés nem kevésbé. A távlatvesztést, a cselekvést bénító, ránk magyarokra állítólag olyannyira jellemző pesszimizmus csak egy határozott nekigyürkőzéssel, aktivitással kerülhetjük el.