Elméleti művek – könyvek

PÁLFFY : Katonai igazságszolgáltatás a királyi Magyarországon a XVI–XVII. században (bevezetés)

 

„A katonai fegyelem réges-rég felbomlott; a katonák végigkószálták a falvakat, fosztogattak, parancsra nem hallgattak; minél hatalmasabb volt valaki, annál inkább rablómesterségnek tekintette a katonáskodást; ritkán fizettek zsoldot, a legtöbbnek negyven pénznél is többel tartoztak ... Büntetlenül lehetett akármit művelni és elszenvedni; szokássá vált, hogy bíróság sehol, igazságszolgáltatás nincsen.”

Forgách Ferenc, a híres történetíró, históriájának XIII. könyvében ezeket a sorokat vetette papírra, amikor az 1550–1560-as évek közállapota és a katonai fegyelem felbomlása felett kesergett. A XVI–XVII. század folyamán, a török elleni végvári harcok klasszikus korszakában, sokan fogalmaztak meg hasonló véleményt a magyar és idegen végvári, illetve mezei katonaság diszciplínáját illetően. Levelek és siralmas panaszok tucatjait idézhetnénk azzal kapcsolatban, hogy a magyarországi oszmán hódítás időszakában a polgári lakosság mennyit szenvedett — a török portyák állandó pusztításai mellett — a királyi Magyarország véghelyein szolgálatot teljesítő végvári katonáktól és egyéb hadakozással foglalkozó csoportoktól. Kérelmeivel azonban nemcsak a végvidék népe fordult gyakran uralkodójához. Hasonló gyakorisággal tették ezt maguk a végváriak is, néha több esztendeje elmaradt fizetésükért könyörögve. A katonai fegyelem felbomlásának legalapvetőbb okával ennek megfelelően már a kortársak is tökéletesen tisztában voltak. 1557-ben például Thelekessy Imre, későbbi felső-magyarországi főkapitány, uralkodójának a következőket válaszolta a katonai kihágások miatt neki tett szemrehányásra: „hadinépet fizetés nélkül nem lehet tartani”.

A kihágásokat és pusztításokat azonban még megfelelő zsoldfizetés mellett sem lehetett megszüntetni, ezek ugyanis a háborúk állandó velejárói voltak — amint erre Miksa király már az 1569. évi pozsonyi diétán felhívta a rendek figyelmét: „bella hoc malum [ti. a katonaság kihágásait és erőszakoskodását] secum adferre consueverunt”. Mérséklésükre is csak a katonaság fegyelmének hatékonyabb biztosításával és a kihágásokat elkövetők szigorú és elrettentő megbüntetésével nyílhatott lehetőség. Ennek feladatai a katonáskodással foglalkozó rétegek és mindenekelőtt a magyar és idegen királyi végváriak igazságszolgáltatási fórumaira hárultak. A végvári katonaság bíráskodási szervezetének és ítélkezési gyakorlatának kialakulása, illetve megszilárdulása azonban hosszú folyamat eredménye volt, mely szervesen összefüggött a „vitézlő társadalom” kialakulásával. Az újonnan megszülető társadalmi csoport önálló igazságszolgáltatással való felruházása ugyanis olyan nagy múltú és kizárólagosan önálló bíráskodással rendelkező rétegek érdekeit sértette, melyek éppen legfőbb szorgalmazói voltak a pusztításokat elkövető hadinép megbüntetésének. Jelen összefoglalás ennek, az egymással és gyakran önmagukkal is ellentétes érdekek ütközőpontjában zajló fejlődési folyamatnak, valamint a XVI–XVII. századi magyar és idegen „vitézlő rend” hadi bíráskodási szervezetének és ítélkezési gyakorlatának bemutatására tesz kísérletet, s nem pusztán törökkori had- és jogtörténetünk, hanem egyúttal a társadalom- és a katonai közigazgatás-történet alaposabb megismeréséhez kíván — jórészt eddig feltáratlan források alapján — adalékokkal szolgálni.

 

OPAC Pálffy Tartalom
OPAC TARTALOM

 


Vissza Hadtörténeti Gyűjtemény Vissza Könyvek Vissza Elméleti művek – könyvek