A hadügy forradalma kiterjedt a katonai tevékenység minden területére, és sok nagy jelentőségű elméleti, valamint gyakorlati problémát vetett fel.

Az egyik ilyen probléma azoknak a változásoknak a vizsgálata, amelyek a hadművészet elveiben, a háború és a fegyveres küzdelem törvényeiben mentek végbe, továbbá amelyek a belőlük származó gyakorlati ajánlások kidolgozása során merültek fel. E rendkívül bonyolult probléma megoldása a jelenségek tanulmányozásának komplex megközelítését teszi szükségessé, amelyet a hadügy forradalma indokol, s amelynek feltétele a különböző tudományágak vívmányainak felhasználása és a szakemberek erőfeszítéseinek egyesítése. Ezekből az ismeretekből áll mind a tulajdonképpeni hadtudomány, mind azoknak a tudományoknak az egész rendszere, amelyek a marxista—leninista társadalomtudomány részei. Mindenekelőtt azért szükséges az adott probléma ilyen megközelítése, mert több nézőpontja a hadművészet, a filozófia, a történelem és olykor más tudományok határán helyezkedik el. De maga a hadtudomány is határterület a társadalomtudományok, a természettudományok és a műszaki tudományok között. Mivel lényegét tekintve társadalomtudomány, magában foglalja a természettudomány és a műszaki tudományok sok olyan fejezetét is, amely kapcsolatban van a korszerű harceszközök alkotásával és a csapatok vezetésével.

A hadművészet elvein a harc, a hadművelet és az egész háború megszervezésével, megvívásával kapcsolatos alapvető eszméket és legfontosabb ajánlásokat értjük, amelyek a csapatok harctevékenységének valamennyi alapvető nemében alkalmasak a gyakorlati megvalósításra. A hadművészet alapelveihez szokás sorolni azokat az elveket, amelyek mindhárom alkotóelem — a harcászat, hadműveleti művészet és a hadászat — terén egyaránt érvényesek. Ezek a következők:
a meglepés, az erőkifejtések összpontosítása, az aktivitás és mások. A harcászat, a hadműveleti művészet és a hadászat megfelelő alapelveinek megfogalmazása tökéletesen azonos, de az egyik vagy másik elv kifejtésénél tekintettel vannak a megfelelő méretekre. Ha a tartalmát harcászati méretekben fejtették ki, akkor ez harcászati alapelv lesz. Ha hadműveleti vagy hadászati szinten fogalmazzák meg, akkor értelemszerűen a hadműveleti művészet vagy a hadászat alapelvét fogja képezni. Vannak olyan elvek, amelyeket a hadművészet mindhárom alkotóeleménél alkalmazni lehet. Ebben az esetben ezek a hadművészet alapelvei lesznek. A továbbiakban, a rövidség kedvéért, hadművészeti elveknek fogjuk nevezni őket (nem tévesztendő össze az egyes és sajátos elvekkel).

Azokat az elveket, amelyek csupán az általános harcászatra, hadműveleti művészetre vagy hadászatra érvényesek, jelen műben nem vizsgáljuk. Az elvek nagyságrendje világosan kifejezésre jut tartalmuk és alkalmazásuk tárgyalásakor.

Mivel a harcászat, a hadműveleti művészet, a hadászat elveinek lényege és azoknak a háború, valamint a fegyveres küzdelem törvényeivel való dialektikus összefüggései megegyeznek, könyvünk első és második fejezetében a hadművészet elveiről lesz szó, és nagyságrendjükre (harcászat, had-műveleti művészet, hadászat) csak szükség esetén utalunk. A harmadik fejezetben az elvek tartalma hadműveleti-harcászati méretekben fogalmazódik meg, vagyis kizárólag a hadműveleti művészet és harcászat elveiről van benne szó.

Nehéz a hadműveleti művészeti és harcászati elveket túlértékelni. Alkalmazásuk nélkül lehetetlen mind a csapatok vezetése korszerű harcban és hadműveletben, mind a győzelem kivívása. Az elvek értéke jelentős mértékben függ hozzáértő, ügyes alkalmazásuktól. Ez bonyolult dolog, nagy tudást igényel, a helyzet körülményeinek, nemritkán ellentmondásos adatainak gondos elemzését teszi szükségessé, s az is lehetséges, hogy mindezt nem „tiszta alakban”, hanem összességében véve, bizonyos „motívumok” harcának közepette kell elvégezni.

A hadműveleti művészeti s harcászati elvek hatékony alkalmazásának fontos feltétele a háború és a fegyveres küzdelem azon objektív törvényeinek ismerete, amelyek a hadművészet alapjaira épülnek és abból erednek.

Ennek következtében e mű a fegyveres küzdelem törvényeinek lényegét, alkalmazását, és a hadművészet elveivel való dialektikus kölcsönviszonyt fejti ki. A fegyveres küzdelem tudományos jellegű irányítása a háború és a fegyveres küzdelem objektív törvényeinek, továbbá a társadalomtudományok, elsősorban a materialista dialektika törvényeinek tudatos alkalmazása nélkül egyetlen szinten sem lehetséges. A háború és a fegyveres küzdelem törvényeinek mechanizmusába való behatolás lehetővé teszi, hogy a kellő irányban hatékonyan befolyásoljuk azokat a körülményeket, amelyek közepette e törvények létrejönnek és érvényesülnek, s megtaláljuk a kialakult helyzetben az elhatározások megalkotásának és valóra váltásának legkedvezőbb lehetőségét.

A könyvünkben vizsgált és a katonai irodalomban közölt kérdések egész sorában egyelőre nem sikerült a vélemények egységét elérni. Egyes szerzők vitás, pontatlan, sőt téves véleményeket nyilvánítanak. Vannak olyan érett problémák is, amelyek még megoldásra várnak, vagy amelyeket még fel sem vetettek. E fogyatékosságok pótlása a szovjet katonai irodalom halaszthatatlan feladata.

A mű három fejezetre tagozódik. Az első fejezet a hadművészet elveinek történelmi hátterét tárgyalja, és a múlt legnagyobb hadvezéreinek, teoretikusainak az elvekkel kapcsolatos nézeteit taglalja.

E személyiségek túlnyomó többsége a hadművészet elveit örök és változtathatatlan logikai szabályoknak tekintette, s ily módon tagadta a törvények objektív jellegét és az elvek történelmi szemléletét. Ez a hiba a jelenlegi polgári katonai elméleti gondolkodást is jellemzi, amely idealizmussal, metafizikával, agnoszticizmussal, a fegyveres küzdelem jelenségeiben és folyamataiban megnyilvánuló törvényszerű összefüggések és viszonyok tagadásával van áthatva. A fejezet a továbbiakban bemutatja az orosz katonai elméleti tevékenységnek elsődlegességét a hadművészet számos elvének megfogalmazásában és alkalmazásában.

A második fejezet részletesen tárgyalja a hadművészet elveinek és a fegyveres küzdelem törvényeinek jelentőségét és dialektikus összefüggését. Meghatározást ad a „háború törvényeinek”, a „fegyveres küzdelem törvényeinek” és a „hadtudomány törvényeinek” fogalmáról. Kimondja feltevését egy új regostatisztikus típusú törvény létezéséről. Rámutat a törvények történelmi jellegére és hatásmechanizmusára, felhasználásuk gyakorlati formáira, a fegyveres küzdelem törvényeinek a materialista dialektika törvényeivel és a többi társadalomtudománnyal való összefüggésére. Ugyanez a fejezet fogalmazza meg (néha olyan értelmezésben, amely a bevett tárgyalási módtól eltér) a háború négy törvényének és a fegyveres küzdelem két törvényének rövid tartalmát.

Nagy figyelmet fordít a mű a hadművészet elveinek harci helyzetben történő alkalmazására és — bizonyos mértékig — a szerző által pontosabbá tett osztályozásra.

A harmadik fejezet röviden összefoglalja a hadműveleti művészet és harcászat alapelveit a Szovjet Fegyveres Erők fejlődésének második szakaszában és a Nagy Honvédő Háború utáni időben vallott hadművészeti nézetek (1953—1959) alapján. Ennél a szerző fő figyelmét a mobilitás és a harctevékenység gyors üteme, továbbá az erőkifejtések összpontosítási elveire fordítja. Az erőkifejtések összpontosítási elvének példáján szemléletesen kitűnik az elvek történeti jellege. Az, hogy nemcsak a tartalom változik, hanem — a harc és a hadművelet anyagi alapjainak fejlődésétől és más körülményektől függően — a forma is. Ez az elv nagyon szemléletesen mutatja, hogy a polgári tudósoknak a törvények örök és állandó jellegére vonatkozó nézetei mennyire tarthatatlanok.

A könyv nem törekszik a felvetett kérdések teljes megvilágítására. Utóbbihoz seregnyi kutatás szükséges a hadtudománynak a marxista—leninista társadalomtudománnyal, a természettudományok és műszaki tudományok illetékes részeivel való alkotó egységben.

A szerző mélységes elismerését fejezi ki mindazoknak a tábornokoknak és tiszteknek, akik kéziratban és kefelevonatban elolvasták művét, és nagy segítséget nyújtottak befejezéséhez.