Az emberiség saját tapasztalatai alapján ismerte fel annak szükségszerűségét, hogy a céljai megvalósításához közelebb vivő tevékenységét külön válassza az eredménytelentől. E felismerés nyomán tudott egyre inkább olyan cselekvési módokat alkalmazni, amelyek mind jobban hozzásegítették a kívánt cél eléréséhez, ugyanakkor a megvalósításhoz szükséges áldozatokat is a minimálisra csökkentették. Ezek a fejlődés során felhalmozott tapasztalatok együttesen vezettek oda, hogy az egyén saját munkáját idővel megszervezte, munkatárgyait és munkaeszközeit megválogatta, illetőleg – a kisebb-nagyobb közösségek esetében – lehetővé vált a csoport egyes tagjai közötti munkamegosztás, a vezető kiválasztása, szerepének elismerése és a kötelességteljesítés módozatainak meghatározása is. Az így felhalmozott szervezési ismeretek az ókorban és a középkorban szinte kivétel nélkül csak a fegyveres erők szervezésében (a katonai szervezetek kialakításában) érvényesültek tudatosan, a társadalmi és gazdasági élet más területén kezdetben csak „szokásként” jelentkeztek, bár – az adott környezetben és helyzetekben – általánossá vált magatartást feltételeztek, sőt a fejlődés egy viszonylag alacsony fokán még így is kellő hatékonysággal működtek. Később – különösen a technikai fejlődés eredményeként – egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az emberi cselekvés hagyományos (csak a szokásokon alapuló) megszervezése akadályává vált a növekvő társadalmi szükségletek mind nagyobb ütemű kielégítésének. A szinte folyamatossá váló technikai fejlődés tapasztalatai alapján, felvetődött annak lehetősége – sőt az emberek tudatában is egyre világosabban rajzolódott ki egy olyan igény –, hogy rendezzék az addigi fejlődés során felhalmozódott szervezési tapasztalatokat, és tudományos igényességgel állítsák ezeket az emberi tevékenység szolgálatába. Ez az időszak azonban viszonylag későn érkezett el, csak a XVIII. században elindult technikai fejlődés – az ipari forradalom – tudott döntő hatással lenni a mai értelemben vett vezetés- és szervezéstudomány létrejöttére. Természetesen miközben az ipari forradalom eredményei a társadalom szinte minden szegletét átjárták, az emberi fejlődés igényei és szükségletei is – mondhatni egymást gerjesztve – mindinkább növekedtek. Így volt ez a vezetés- és szervezéstudománnyal is, ami ugyan az iparban (az ipari forradalom eredményeként, a megjelenő tömeges fogyasztási szükségletek kielégítése alapján) honosodott meg, de végül az egész társadalomban tért hódított.

A szervezési kérdések mélyebb, tudományos megközelítésének igénye kialakította a vezetés- és szervezéstudományon belül a szervezéssel, mint elmélettel foglalkozó tudományágat, a szervezéstudományt. Az egyre bonyolultabb szervezeti viszonyrendszer fejlesztése, a kapcsolódó tudományterületek eredményeinek felhasználása tették szükségessé az elméleti kutatások elkülönítését. A XX. század közepétől már szinte minden jelentős szervezéstudományi felfedezés az elmélet szakembereitől származik. A szervezés (a vezetés) tudományos művelésére számos önálló intézmény, egyetemi tanszék, tudományos kutatóműhely létesült, s az ő munkájuk eredményeként is, a szervezéstudomány napjaink tudományos megítélése alapján:
* általános szervezéselméletre és
* szervezésmódszertanra, valamint
* ágazati szervezéstanokra
tagozódik mégpedig úgy, hogy az általános szervezéselmélet és szervezésmódszertan képezi a szervezéstudomány alapját.

Az általános szervezéselmélet a szervezési feladatok megoldására kialakult tudományos eredmények összefoglalása. Tartalmazza az egyes szervezési irányzatokat, amelyek a különböző korok szervezésére vonatkozó nézeteket tükrözik. Az általános szervezéselmélet értékeli a különféle szervezési irányzatokat abból a szempontból, hogy azokból mely elemek tekinthetők időtállónak, melyek épülnek be az aktuálisnak tekinthető irányzatokba. Az általános szervezéselmélet része a szervezéskutatás, amelynek keretében kell meghatározni a szervezetek hatékony működtetésének elemeit. Úgyhogy az intézményes szervezéskutatás magába foglalja mindazon társtudományok – az ún. emberközpontú tudományterületek szervezetekkel foglalkozó – tanait, amelyek szükségesek az eredményes szervezetalakításhoz. És végül foglalkozik az általános szervezéselmélet a szervezetben végbemenő folyamatok technológiájával, a célszerű tevékenységláncok kialakításával is.

A szervezésmódszertan a szervezési tevékenységgel, a szervezési munka folyamatával, valamint a munkafolyamat eredményességét elősegítő mérési, szabályozási, ábrázolási stb. részmódszerekkel, résztechnikákkal foglalkozik. A szervezés általános módszertana tulajdonképpen egy modellezési módszer, azaz a valóság modelleken keresztül történő megismerése, valamint a szükséges változtatások javaslatba tétele.

A szervezéstudomány ismeretkörének következő nagy területét az ún. ágazati szervezéstanok alkotják, s nem véletlenül, hiszen tudott dolog, hogy az eredményes cél elérése érdekében, a szervezési ismeretek mellett, sajátos, differenciált szakmai ismeretek is szükségesek. Ezek a szakmai ismeretek, a tevékenység jellegétől függően, rendkívül különbözőek lehetnek. A társadalom néhány nagy alrendszerének sajátosságai indokolttá teszik az általános szervezéselméleti ismeretanyag speciális, az illető szakterület sajátosságaihoz igazított vizsgálatát. Ugyanis az általános szervezéstudományi problémák mellett külön, ágazati, szakterületi szervezési problémák is jelentkeznek, mégpedig: a politikai irányítás és a társadalmi szervezetek; az államigazgatás; a gazdaságirányítás; a közművelődési intézmények és a művelődéspolitika, valamint a fegyveres erők vezetése, irányítása stb. területén.

A társadalmi tevékenység e területeinek más és más szakmai jellemvonásai vannak, ezért szervezésük, vezetésük és tervezésük is eltérő módszereket kíván a közös és általánosítható módszerek mellett. Ez azt is jelenti, hogy e szakterületek szaktudományán túl (vagy éppen azok keretében), speciális szervezéstudományi vizsgálatokra is szükség van, hogy a gyakorlatban jelentkező – ilyen természetű – problémákban megalapozott megoldásokhoz jussanak. És itt külön hangsúlyozni kell: bármilyen szintű szaktudományi fejlettség sem képes pótolni az illető szakterület alkalmazott szervezéstudományának az alapvető, a meghatározó szerepét.

Mindezek ismeretében egészítjük ki tankönyvünkben az általánosnak tekinthető szervezési ismereteket, a fegyveres erők, különösen a Magyar Honvédség szervezetének kialakítása, szervezetének átalakítása, és a szervezet normális működésével kapcsolatos elméletek kérdéseivel. Ugyanakkor nem tekintetük célunknak azt, hogy a tankönyvben megjelenítsük az olyan a gyakorlati feladatok előírásait, amelyek – különösen napjainkban – folyamatosan változást indukálnak. Úgyszintén nem térünk ki azon okmányrendszerek ismertetésére, gyakorlati alkalmazására, kezelésére, amelyek a haderő kialakítása, átalakítása, s folyamatos működtetése során többé-kevésbé hozzátartoznak a haderő szervezésével kapcsolatos gyakorlati tevékenységekhez.