A szovjet hadtudomány a váratlanságot a hadművészet egyik legfontosabb elvének tekinti. A váratlanság nem egyéb, mint a haditevékenység időpontjának, eljárásainak és módszereinek olyan megválasztása, amely lehetővé teszi, hogy akkor mérjünk csapást az ellenségre, amikor az a legkevésbé várja. A váratlanság elősegíti, hogy a legkisebb erő, eszköz és idő felhasználásával a legnagyobb eredményt érjük el.

A váratlanság alapját a fegyveres küzdelem objektív törvényei közül az a törvényszerűség alkotja, amely szerint a fegyveres küzdelem formái és eljárásai a hadviselő felek katonai erejétől függnek.

A váratlanság fölényt biztosít az ellenséggel szemben, meghökkenti, a vezetési szerveiben és csapatainál pánikot és fejvesztettséget kelt, ugyanakkor lehetővé teszi, hogy a haditevékenység során magunkhoz ragadjuk a kezdeményezést, előnyösebb helyzetbe juttassuk csapatainkat, ami hozzájárul támadásunk vagy védelmünk sikeréhez.

A háborús tapasztalatok bizonysága szerint a váratlanság ideiglenesen ható tényező. A meglepés sikere egyfelől a meglepés során elért eredmények hozzáértő kihasználásától, másfelől pedig attól függ, hogy mennyire képes a váratlan csapással meglepett fél késedelem nélkül megtalálni a reálisan kialakult hadműveleti-hadászati helyzettel összhangban álló ellentevékenységhez szükséges eszközöket és módszereket. A fegyveres küzdelemben végső soron az a fél jut előnyhöz, amely anyagi eszközök, csapatai erkölcsi és pszichikai tartaléka, képzettségi szintje tekintetében egyaránt fölényben van.

A szovjet hadtudomány abból indul ki, hogy a váratlanság – mint a hadművészet egyik elve – a hadművészet elvrendszerének olyan fontos láncszeme, amelynek szakavatott alkalmazása döntő feltétele annak, hogy a fegyveres küzdelemben sikert sikerre halmozzunk.

A fegyveres küzdelem tapasztalataiból következik, hogy a váratlanság előre tervezett rendszabályok betartásával érhető el. Közülük a legjelentősebbek: az ellenség megtévesztése valós szándékainkat illetően; hadműveleti elgondolásunk titokban tartása; harctevékenységeink rejtett előkészítése; új harceszközök és az ellenség számára ismeretlen harceljárások alkalmazása; a főcsapás irányának és időpontjának helyes kiválasztása; váratlan légi-, tüzérségi és harckocsicsapások alkalmazása és valamennyi tűzfajta meglepésszerű kiváltása; gyors manőverezés, erélyes cselekvés és az ellenség megelőzése olyan csapások mérésével, amelyek következtében válaszintézkedései lassúvá válnak; színlelt, megtévesztő tevékenységek végzése; álcázás, a terep, az időjárási viszonyok, az évszak és napszak kihasználása.

A felsorolt rendszabályok mindegyike – a különböző konkrét helyzetekben – más és más hatást gyakorolhat a haditevékenység alakulására. A különböző szintű parancsnokok és törzsek tudásának egyik fokmérője, hogy a helyzettől függően mennyire hozzáértően készítik elő és alkalmazzák ezeket a rendszabályokat. A váratlanság biztosítása szempontjából különösen fontos az új harceszközök és új hadműveleti módszerek alkalmazása.

A váratlanság mint a hadművészet egyik elve, a fegyveres küzdelem eszközeinek és módszereinek fejlődésével egyre tökéletesebbé válik. A magfegyverek és egyéb nagy hatású pusztítóeszközök rendszerbe állítása jelentősen bővítette a váratlanság elérésének lehetőségeit, és megnövelte a háborúban betöltött szerepét.

A fegyveres küzdelem gyakorlati tapasztalatai arra tanítanak, hogy az ellenség meglepésére törekvő félnek egyben önmagát is biztosítania kell az ellenség által alkalmazható meglepéssel szemben. Ez pedig folyamatos felderítésre, a harctevékenység minden oldalú biztosításához szükséges rendszabályok megtételére, valamint arra kötelez, hogy a csapatok állandó harckészültségben legyenek, hogy bármikor haladéktalanul vissza tudják verni az ellenség meglepésszerű támadását.

A váratlanság – a harctevékenység méretétől és az elért eredményektől függően – lehet hadászati, hadműveleti vagy harcászati. A haditevékenység tapasztalatai szerint a hadászati váratlanságot azért alkalmazzák, hogy döntő eredményt érjenek el az ellenséggel vívott fegyveres küzdelemben, vagy esetleg a háborúból való kilépésre kényszerítsék. A hadászati váratlanság a háború elején és annak menetében egyaránt alkalmazható. A háború kezdetén a váratlanság célja az ellenség megelőzése a fegyveres erők szétbontakoztatásában, illetve az aktív haditevékenység megkezdésében. A hadászati váratlanság politikai, diplomáciai és katonai jellegű lépések kombinálásával érhető el. A háború folyamán – a tapasztalat bizonysága szerint – hadászati meglepés alapját egy új arcvonal váratlan megnyitása, a hadászati hadművelet főcsapása irányának, illetve időpontjának jól sikerült kiválasztása, új haditechnikai eszközök tömeges alkalmazása és az ezekhez kapcsolódó komplex megtévesztő és álcázó rendszabályok képezik.

A hadászati meglepés mindig nagy hatást gyakorolt a fegyveres küzdelem alakulására. A jelentősége még tovább nőtt, amikor a csapatok fegyverzetében olyan nagy erejű pusztítóeszközök jelentek meg, amelyek segítségével az ellenség létfontosságú objektumaira megrendítő csapások mérhetők.

A fegyveres küzdelem gyakorlati tapasztalataiból fakad az a tanulság is, hogy a hadműveleti és a harcászati meglepés célja lehet: az ellenség magasabbegységei és egységei szétbontakozásának megelőzése, a hadművelet vagy a harc váratlan megindítása, a harctevékenység közben olyan erőteljes csapások mérése, amelyek az ellenség személyi állományában és a technikájában jelentős pusztítást okoznak. A hadműveleti és harcászati meglepések rendszerint számottevően csökkentették az ellenség harclehetőségeit, megváltoztatták az erőviszonyokat, dezorganizálták az ellenséges csapatokat, megzavarták a vezetésüket. Ennek következtében a törzsek kénytelenek voltak sebtében, kapkodva módosítani terveiket és olyan feladatokat adni csapataiknak, amelyek az esetek többségében nem feleltek meg a kialakult helyzetnek, és nem is hozhatták meg a remélt eredményeket.

A váratlanság a parancsnokok, a törzsek és a csapatok tevékenységének fontos eleme, mesterségük fokmérője. A szovjet fegyveres erők a nagy honvédő háború folyamán e téren is bizonyították nagyszerű szakmai jártasságukat. E mű azt vizsgálja, hogy milyen nézetek alakultak ki a váratlanságról és milyen módszerekkel, milyen úton kívánják ezt a gyakorlatban alkalmazni az Egyesült Államok fegyveres erőiben, amely a NATO-beli szövetségeseivel együtt állandóan veszélyezteti a népek békéjét és biztonságát.

A téma feldolgozásának módszertani alapja a háborúról és a hadseregről szóló marxista–leninista tanítás. A szerzői munkaközösség a váratlanság vizsgálatakor a szovjet tudósok által kidolgozott koncepciókra támaszkodott. E koncepciók számos jelentős műben napvilágot láttak. Ezek közé tartozik: A második világháború története 1939–1945, a Szovjet Katonai Enciklopédia, a Katonai hadászat, Sz. G. Gorskov Az állam tengeri hatalma, N. N. Inozemcev Az Egyesült Államok külpolitikája az imperializmus korában, A. A. Sztrokov A hadművészet története, V. Sz. Popov A meglepés és a váratlanság a háborúk történetében, N. I. Sehovcov A váratlanság elérésének módszerei a nagy honvédő háborúban és egyéb művek.

A könyv történettudományi forrását az Egyesült Államok és Nagy-Britannia állami levéltárának anyagai, valamint az Egyesült Államokban és más országokban megjelent dokumentumok és művek képezték. E források különböző jellegűek. Első csoportjukba azok a dokumentumok tartoznak, amelyek a váratlanság helyét és szerepét elemzik az Egyesült Államok fegyveres erőinek tevékenységében: a fegyveres erők szabályzatai és utasításai (többek között az Egyesült Államok hadseregének tábori szabályzata), a magas beosztású személyek beszédei, amerikai vezérkarok, törzsek direktívái és beszámoló jelentései. A forrásmunkák második csoportját az olyan hivatalos hadtörténeti művek alkotják, amelyek az Egyesült Államok fegyveres erőinek a második világháborúban és a háború utáni időszak helyi háborúiban végrehajtott hadműveleteit elemzik. Közéjük olyan kiadványok tartoznak, mint Az Egyesült Államok hadserege a második világháborúban, Az Egyesült Államok szárazföldi hadseregének légiereje a második világháborúban, Az Egyesült Államok fegyveres erői haditengerészeti hadműveleteinek története a második világháborúban, Az Egyesült Államok hadserege a koreai háborúban, A vietnami háború vizsgálata, valamint más művek. A forrásmunkák harmadik csoportjához amerikai szerzők katonai elméleti és hadtörténeti művei sorolhatók, ilyenek például B. Brodie Hadászat a rakétafegyverek korában, K. Greenfield Amerikai hadászat a második világháborúban, A. Vagts Deszanthadműveletek című könyve.

A váratlansági tényezővel kapcsolatos amerikai nézeteket, a váratlanság elérése érdekében – az Egyesült Államok fegyveres erőinek hadműveleteiben – alkalmazott módszereket és megoldásokat főleg a második világháborúban, valamint a háború utáni évek két legnagyobb helyi háborújában – a koreaiban és az indokínaiban – végrehajtott hadműveletek tapasztalatai alapján tanulmányoztuk. Azt is vizsgáltuk, mit tesznek az Egyesült Államok fegyveres erői olyan esetekben, amikor őket éri az ellenség váratlan csapása.

A műben nem törekedhettünk a probléma teljes, kimerítő tárgyalására. Célunk az volt, hogy megfelelő dokumentumok alapján tisztázzuk az Egyesült Államok fegyveres erőinek hadműveleteiben alkalmazott váratlanság jellegét és sajátosságait.