Lectori salutem!

A kötet, melyet a kezében tart a tisztelt olvasó első összefoglalója egy, a Honvédségben szűk húsz éve feltűnt és azóta már-már szenvedélyesen gyártott, viselt és számos vitát is gerjesztő jelenség-nek, a katonai identitás egyik legnépszerűbb nemzetközi jelének, a karjelzésnek. A két évtizede még csak elszórtan megjelenő jelzés használata azóta beépült a magyar haderő szabályzataiba, és mára már kimondható, hogy ha nem is vált, – hisz ilyen rövid idő alatt nem is válhatott – hagyománnyá, de a legjobb úton jár, hogy végérvényesen az legyen.

A hagyomány vélemények, hitek és szokások átörökítése a generációk között. Az átadás lehet tudatos, gyakrabban spontán, az egyént körülvevő társadalom életmódjának, szokásainak a társadalom által többé-kevésbé kötelezően elvárt követése. A hagyományok a hozzájuk csatlakozó rítusokkal és kultuszokkal az adott kultúrára, kultúrkörre jellemző rendszert alkotnak. Együtt fejlődnek, változnak a létrehozó kultúrával, társadalommal. Egyes elemeik elhalványodnak, majd eltűnnek, új társadalmi helyzetben új tradíciók születnek, esetenként az adott kultúrát vagy társadalmat körülvevő idegen kultúrák hagyományaiból is merítenek.

A hagyományok alakulása, változása vagy átvétele történelmileg általában lassú folyamat. Gyors vagy annak tűnő változások csak nagy ideológiai vagy társadalmi váltáskor következnek be. Azonban ezekben a történelmi pillanatokban sem teljes a változás, a régi kultúra, tradíció elemei, ha módosulva is, de beépülnek az újba, és egy, csak az adott társadalomra jellemző „bővített” rendszerét hozzák létre a hagyománynak.

Hagyományai nemcsak a társadalmaknak, de az azokat felépítő kisebb közösségeknek is vannak, a nagy társadalmi csoportoktól kezdve a területi közösségeken, szakmai szerveződéseken, baráti körökön és családokon át egészen az egyénig. Minél zártabb egy közösség, minél speciálisabb feladatra szerveződött, annál erőteljesebb, csak rá jellemző, a többi csoporttól magát tudatosan megkülönböztető hagyományrendszert alakít ki, melyhez – éppen zártsága miatt – rendkívül ragaszkodik.

A hadsereg az egyik legspeciálisabb feladatra létrejött korporatív testület, melyet éppen ez a speciális feladat és erős hierarchikus jellege a társadalmak egyik legzártabb közösségévé tett és tesz. Folyományaként hagyományai csak rá jellemző elemeket tartalmaznak. A „rá” alatt itt a világ összes fegyveres testületét értjük, a múltban, jelenben és jövőben. Ezt a kialakult rendszert a nemzetközi szakirodalom „warrior cult”-nak, azaz a harcos, a harcolók kultuszának nevezi. Számos eleme közül az egyik legjellemzőbb azoknak a jelzéseknek, jeleknek és jelképeknek a használata, melyek az egyes harcost szűkebb és tágabb katonai közösségéhez fűzik. Melyeknek révén önma-gát a közösség részének, de fontos részének tekintheti, és a közösség is érezteti vele, hogy tagja annak. Az „egy mindenkiért, mindenki egyért” elv tárgyi megjelenései ezek a jelek: a csapatzászlótól egészen a karjelzésig.

A legkorább megjelenő ilyen jelzés, amely az idők során jelképpé vált, a zászló. A csapatzászló, az alakulatzászló. Az állandó, professzionális hadseregekben a zászlók szigorúan szabályozottak, egyéni elképzeléseknek, jeleknek rajtuk nincs helye, hiszen az alakulat tagjait és hagyományait térben és időben összekötő szerepük felett ott van az államhoz való tartozás, az államnak tett esküre való állandó emlékeztetés funkciója is. Ezért már a római légiók is, ha a sasokat és más jelvényeket nem is alakíthatták át, légiónként a csakis rájuk jellemző mellékneveket – Fulminax, Pia fidelis, – adták, hogy e nevek által is elkülönüljenek a többiektől, és büszkék lehessenek a saját, így megkülönböztetett közösségükre.

A középkorban a saját közösség elválasztása a többiektől könnyebb volt. Hiszen a lovag saját jeleit, zászlaját, címerét, sisakdíszét viselte, és értelemszerűen kísérete és katonái is az ő jelével mentek harcba. Az uralkodó katonái pedig a szuverén, vagyis az állam jelzéseit hordták.

Az állandó hadsereg kialakulásával a helyzet megváltozott. Professzionális hadseregek az utolsó gombig és leheletig szabályozzák katonáik környezetét és életét, hiszen ettől válnak azzá, amik, állandó hivatásos haderővé. Az ember azonban már olyan, hogy szereti kimutatni, hogy ki ő és hova tartozik. Ezért a különböző haderő- és fegyvernemek már igen korán igyekeztek viseletükkel is elkülönülni, és ezen az elkülönülésen belül a kisebb egységek még tovább tágítani a lehetőségeket, saját önazonosságuk megteremtésére. Így jelentek meg a fegyvernem színek, az elkülönítő viseleti darabok, az ezred melléknevek, az ezredindulók.

Az 1848/49-es szabadságharc 9. honvédzászlóalja büszkén viselte, a többi zászlóalj által szívből irigyelt, kitüntetésként kapott vörös sapkát és a „vörössapkás” melléknevet. A Monarchia idején a fegyvernem színeken kívül, különösen az új szakszolgálatok különböző jelképeket kreáltak maguknak, ezek azonban nem lévén hivatalosak, legfeljebb a katonai szubkultúrában hatalmas népszerűségre szert tevő szolgálati emléklapokon, emléktárgyakon és a katonák által készített relikviákon jelenhettek meg.

Az 1914 őszén hadba vonuló katonák még régi jelképeik alatt masíroztak a csataterekre. A lövészárkok és kavernák valósága azonban sok mindent elfeledtetett a megszokott jelképekből, és sok újat is hozott. A frontszolgálat által mindennél jobban összekovácsolódott katonák identitásuk erősítésére, alakulatuk vitézségének hirdetésére, új jelképhordozót, az alakulatjelvényt alkották meg. Ezek a jelvények csak kisebb részben voltak hivatalosak, nagyobbik részüket egyszerűen önmaguknak csináltatták. Az új szakszolgálatok és fegyvernemek mind új jelképet választottak maguknak. Megjelent a légierő és vele a légierők nemzetközi jele a szárny vagy a sas, a roham-csapatok halálfeje, a hegyivadászok havasi gyopára. Sokat közülük a Nagy Háború után, már a bajtársi közösségek készítettek, emlékül az együtt töltött időre.

Az első Magyar Népköztársaság idején terveztette meg Károlyi Mihály az első hadsereg-jelvényt. Ez a kardos turul első felbukkanása a hivatásos magyar haderőben. A Tanácsköztársaság folytatta az alakulatjelvények használatát, gyakorlatilag ezek voltak az egyetlen csapatazonosító jelek. A két világháború között inkább a csapatnévadásra és a különböző szolgálatok védőszentjei ünnepének tiszteletére fektették a hangsúlyt, de fel-felbukkant néhány egyedi alakulatjelzés is. A háborúban felszálló légierő pedig, német hatásra ugyan, de minden repülőszázadának külön nevet és jelet készített.

A háború után történtek kísérletek alakulatjelzések készítésére, de ezek a nagy fordulat miatt nem folytatódtak. Az ötvenes, hatvanas és hetvenes években a szent titkosítás és egységesítés jegyében semmiféle „egyéniesedésnek” nem volt helye, a politika rettegett a közösségek esetleges túlzott összekovácsolódásától.

Ez a helyzet, az önazonosító jelek hiánya, 1989 után gyökeresen megváltozott. Az új társadalmi rendszerben már szükség volt és van a testületi azonosság erősítésére, a csapathoz való tartozás érzésének megszilárdítására. Ezt fokozta még az új szövetségi rendszer, amelynek jeleit és jelzéseit immár, nemcsak hogy megismerhették a katonák, de maguk is szerettek volna valami hasonló, csak rájuk jellemző jelet viselni. Így vették át, az egyébként világszerte használt, de leginkább az amerikai hadseregben népszerű karjelzést. Alulról jövő kezdeményezésüket az állami és hadseregvezetés elfogadta. Minimális szabályozás után mindenki megkezdhette saját jelének megalkotását.

Ebben a könyvben a kilencvenes évektől készült és használt karjelzések találhatók. Rend-szeresítettek és nem rendszeresítettek is. Formájuk, képi világuk, jeleik nagyon változatosak. A komolykodó címerszerű jelzésektől, az elvontabb vagy nagyon is naturális ábrákon át, a humoros, néha meghökkentő rajzolatokig. Hadkiegészítő parancsnokságok jelzéseitől az Afganisztánban szolgáló egységek saját, a helyszínen készült változatáig.

A szerző és gyűjtő Besenyő (Buda) János őrnagy hatalmas munkát végzett, hiszen némelyik karjelzés ma már fellelhetetlen, gyűjtők álma. Csak remélhetjük, hogy egyszer lesz lehetőség és idő ezeket a jelzéseket alaposabban feldolgozni, szimbolikájukat értelmezni.

Addig is ne felejtsük el, hogy a légiók ezüst sasa és az Afganisztánban szolgáló felderítők patkánya ugyanazért született meg és létezik, amit Hartman őrmester Kubrick filmjében a Full Metal Jacket-ben fogalmazott meg. Szavai ugyan a tengerészgyalogosoknak szóltak, de ha a meg-nevezéstől eltekintünk, azt a másik vagy a saját alakulatunkkal behelyettesítjük, azok a világ minden katonájára érvényesek, és a legjobban kifejezik, hogy mi is, és miért létezik a „warrior cult” és egyik kifejezési formája, a karjelzés.

„Mostantól kezdve halálotok napjáig, akárhol is vagytok, minden tengerészgyalogos test-véretek... Emlékezzetek szavamra: a tengerészgyalogosok meghalnak, hiszen ezért vagyunk itt. De a Tengerészgyalogság örökké él. És ez azt jelenti, hogy ti is örökké éltek!”

Cs. Kottra Györgyi főmuzeológus
HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum