A huszárság nemzetünknek oly kedves és legendás – világhírűvé vált – fegyverneme, amelynek tárgyi emlékanyagából jelen kiállítás egy csaknem hatszáz évet átívelő, színes válogatást tár a kedves látogató elé. E bemutatónak a kezdeményezője és egyben „motorja” Fekete György lokálpatrióta fegyvergyűjtő, aki Máday Norbert műgyűjtővel együtt ennek az ikonikus fegyvernemnek a mára már kevéssé fellelhető emlékeit hosszú évek alatt – nem kis energiával, jelentős anyagi ráfordítással – gyűjtötte össze. A magyar huszárság harcairól, történetéről és szerepéről, valamint bámulatos hőstetteiről sok száz könyv és tanulmány íródott. Az itt kiállított huszáremlékek méltatásaként engedjék meg, hogy bemutassak egy tábornokot, valamint egy közhuszárt a magyar könnyűlovasság aranykorából, vagyis a XVIII. század háborúiból.

• Az európai hadtörténelem egyik legsikeresebb rajtaütése, azaz a porosz főváros, Berlin 1757-es megsarcolása az akkor már altábornagyi rangban lévő Hadik András huszártiszthez köthető.

• Hadik 3460 főt számláló kikülönített harccsoportjával 1757. október 10-én indult Berlin felé, ahová 16-án érkezett meg úgy, hogy a gyalogságot kocsikon és a lovasok mögé ültetve szállíttatta. A porosz fővárost védő helyőrség létszáma 5511 fő gyalogos katona volt, s ezért Hadik a csapatait a Berlin melletti erdőkben úgy állította fel, mintha hatalmas ellenséges erő vette volna körül a poroszokat. Levélben szólította fel a városi tanácsot 300 000 tallér hadisarc és a felprédálás alóli váltságdíj (Brandsteuer) megfizetésére. A porosz királyné, a miniszterek és a polgárok képviselői óriási megdöbbenéssel olvasták az altábornagy sorait, de a levelet azzal a kifogással utasították el, hogy nincsenek meggyőződve a hitelességéről. Több se kellett Hadik tábornoknak, aki azonnal Berlin megrohanása mellett döntött. A két hatfontos ágyú egyike Thum György tűzmester pontos célzásának köszönhetően eltalálta a Spree folyó hídján lévő kapu felvonóláncát, mire a felhúzott híd leesett, és így Hadik csapatai betörtek a porosz fővárosba, majd komoly kézitusa után legyőzték a helyőrséget. Berlin így már azonnal hajlandó volt a hadisarcot és a váltságdíjat kifizetni, amely ekkor már 267 474 tallérra, valamint 75 000 talléros váltóra rúgott. Nagy Frigyes porosz király (1740–1786), értesülve a fővárosában történt sajnálatos eseményekről, azonnal Berlin segítségére sietett. Csapatai 1757. október 18-án érkeztek a fővárosba, de akkorra már Hadik egységei elhagyták Berlint, és erőltetett menetben az osztrák csapatok felé indultak, ahová veszteségek nélkül érkeztek meg. Híres és vakmerő rajtaütéséért Hadik András megkapta a létező legmagasabb katonai kitüntetést, a Mária Terézia-rend nagykeresztjét.

• A Wurmser-huszárezredben szolgált a kunmadarasi közhuszár, Boján János, aki apjának írott levelében az első koalíciós háború (1795) harcairól számolt be. A rajnai hadszíntéren 1795 őszén a franciák támadtak, és mélyen benyomultak a német területekre. Az októberben odaérkező osztrák csapatok között voltak Wurmser-huszárok is, akik jelentős sikereket könyvelhettek el a hadműveletek alatt. A harcokról Boján János a következőket írta: „Hanem a mostani novembernek 10-ik napján szerencsém jól szolgált, mert két golyó a mellemen lévő két gombot egymás után beütötte, de semmi kárt nem tett bennem. 11-ikén pedig az ágyúgolyó a csizmám talpát elvitte, de hála légyen az Istennek semmi egyéb kár nem ért.”

• November 12-én Boján János azonban golyót kapott a jobb karjába, így kénytelen „ispotályba” vonulni, ahol súlyosan sebesült huszár bajtársa, Bertzi György a „kezei között” hunyt el. Boján gondoskodik társának a temetéséről, magához veszi, majd hazajuttatja Bertzi ingóságát, nevezetesen egy zsebórát. A győzelem emlékeként még hazaküld apjának egy zsákmányolt francia bankócédulát is.

• E két bátor katona alakja révén könnyen elképzelhetjük, hogy a kiállításon bemutatott fegyverek egykori tulajdonosai is kiváló, rettenthetetlen huszárok voltak.

Dr. Kovács S. Tibor
fegyvertörténész
MAGYAR NEMZETI MÚZEUM BUDAPEST