„Fegyvert, s vitézt éneklek...”
(Zrínyi, Szigeti veszedelem)

Két évezreden át újra s újra felzendül Európa költészetében az „arma virumque cano...” vergiliusi gondolata, amelyben a fegyver és a hős egymásban testesül meg. Nálunk magyaroknál különösen egybeforrt a kettő, híven őrizvén azoknak az időknek emlékét, amikor szemtől-szembe csaptak össze az ellenfelek, s amelyekben elsősorban nem a technika döntött, hanem az ügyesség, rátermettség, erő, virtus és a kézbe illő fegyver. A régi időknek a tűzfegyverek elterjedése vetett véget, amikor a messzeható fegyver úgy ejtett halálos sebet a támadón, hogy az azt sem tudta, ki küldte beléje az „ólomfecskét”. Az egyéni szembenállástól való elszakadás szab természetes határt e könyv anyagának is: akkor ér véget a bemutatott fegyverek sorozata, amikor a „fegyvert, s vitézt...” egybeforrottsága megszűnik.

De ez a fegyvertörténet is kétarcú. A költők, írók, államférfiak mindenkor a magyar katona vitézi erényeiről szólnak, ha ellenben az „illetékest” kérdezzük, tudniillik katona-dalainkat, akkor nyomát sem leljük a hősködésnek, csak a hazához való szenvedélyes ragaszkodásnak. Telve vannak vágyódással az otthon iránt, szeretettel a szeretettek iránt. Népköltészetünkben a katonaéletnek ez az arculata bontakozik ki. Hogy mi is ennek igazi emberi tartalma, arra nézve hadd idézzük azokat a sorokat, amelyeket a magyar szobrászat nagy alakjának, Medgyessy Ferencnek Székesfehérvárott levő török-magyar csata című domborművéhez fűztünk: „ ...a harcosok két szembecsapó hullámként törnek egymásra; minden csupa mozgás. De ha megfigyeljük a harcolók kifejezését, nagyon érdekes és szép dolognak lehetünk tanúi. E katonákban semmi harag, gyűlölködés nincsen. Nem az anghiari csata szenvedélyes és állati ösztönű harcosai ezek az emberek. Mindannyian komolyak, harcuk valami becsülettel elvégzendő munka-féle, amely egy pillanatra sem szabadítja fel bennük a fenevadat. Nem vérengző csata ez, hanem inkább a népmesék harcaihoz hasonlatos. Az egymással szembenállók még talán nem is haragusznak egymásra. Nem kiabálnak, az ütközet csendben folyik. Férfiakat látunk, akik harc után nagyon jól megférnek egymással, s talán még komoly szóval kérdezősködnek is a másik családjáról és életsoráról. Az ember vágyik arra, hogy ember maradhasson...” Ez a néhány sor talán érzékelteti azt, hogy a fegyverek mögött ott él az, aki kézbe veszi, ott él a mindennapok embere gondjával, családjával, távolban maradt kedvesével. Mindebből ugyan semmi sem látható a könyv képein, de mégis úgy hozzátartozik a fegyverhez, mint szántáshoz a verejték. De még más is hozzátartozik a fegyverzethez: a kor tudása, amely mindig jobb, mindig nagyobb erejű fegyvert s mindig jobb, mindig ellenállóbb védekezést teremt. Nemcsak a testre illő páncél, vért, nemcsak a kézbeillő szablya, öklelő dárda, íj, puska tartozik ide, hanem hozzájuk kell képzelnünk a monumentális védelmi építményeket, a régi magas kővárakat, a sebtében emeltpalánk várakat, majd a nagyerejű ágyúzás következtében mind alacsonyabbá, mélységben tagoltabbá váló erődrendszereket. Végeredményben a fegyvertörténet a kor teljes történeti-társadalmi valóságában nyeri el igazi értelmét.

Mindez azonban csak egyik tartalma a fegyvertörténetnek, az, amelyik először jut eszünkbe, ha ezt a szót halljuk: „fegyver”. Van azonban másik oldala is, amelyben a vadászat emlékeit találjuk. Itt a fejlődés egyoldalúbb, hiszen a vad nem válaszol együtemű védekezéssel az új s újabb ellen. Nem ritka tehát, hogy néha még őskori vadászeszközök élnek mind a mai napig. Itt is a virtus kiveszte szab határt a könyvnek. Azokkal az időkkel végződik, amikor volt már ugyan puska, pisztoly, de a becsület megkövetelte még, hogy például a vaddisznót vadászlándzsával s késsel ejtsék el, szemtől szembe. Így mutatkozhatott meg a bátorság, ügyesség, fortély, nem a lesből, veszélytelenül való puskázásban.

Kalmár János dr., e könyv szerzője egy életen át foglalkozott a magyar fegyverekkel. Mint mérnökember a szerkezetek avatott ismerője, mint a művészettörténet doktora és a Magyar Nemzeti Múzeum fegyvertárának egykori igazgató-őre pedig a formák változását, feltűnését, eltűnését kutatta nem lankadó szenvedéllyel. Az olvasó is elsősorban ezt keresheti s találhatja meg a könyvben: biztos vezetőt kap, amely századokon, formákon keresztül vezeti, segíti abban, hogy felismerje, keltezze a különböző fegyverfajtákat. A magyar fegyvertörténet lexikonját köszönhetjük a szerzőnek.

Mivel pedig a magyar királyság megalakulása óta eltelt ezer esztendő alatt a magyar fegyverzet, a katonai éppen úgy, mint a vadászati, egy ütemben fejlődött az európaival, ez a könyv a magyar fegyvertörténeten túlmenően is kitűnő vezető a fegyverek változásának időrendjében. A szerző és kiadó olyan könyvet ad ezzel kezünkbe, amely a millennium óta hiányzott könyvespolcunkról.

Dr. László Gyula