A trianoni diktátum értelmében az 1920-as években a m. kir. Honvédségnek nem lehetett légi- és folyami ereje, nehéztüzérsége és páncélozott harcjárműve, illetve vegyi és támadó jellegű műszaki alakulata. 1921 végén elfogadták a rejtett katonai kiképzést célzó, a testnevelésről szóló törvénycikket (amely alapján a leventemozgalmat is szervezték), illetve több minisztérium fedésével ún. rejtett katonai alakulatokat hoztak létre.

Az Antant Szövetségközi Katonai Ellenőrző Bizottság távozása után, 1928-ban kezdődő fejlesztési program a létszám és az alakulatok számának emelése mellett korszerű fegyvernemek létrehozását tűzte ki célul. 1932 augusztusától megkezdték az általános védkötelezettség előkészítését.

Az 1938-ban meghirdetett győri fegyverkezési program nagyarányú mennyiségi és minőségi fejlesztést irányozott elő. Az ország fegyverkezési egyenjogúságát kimondó bledi egyezmény egyben az országot „vasgyűrűbe” fogó kisantant széthullását is jelentette. Az 1938 októberétől már nyíltan bevezetett Huba-hadrenddel az addig rejtett katonai alakulatok nyílttá váltak, és áttértek az általános védkötelezettségre.

A háborús tapasztalatok hatására 1943-ra kidolgozták a Szabolcs-hadrendet. A harcértéket mennyiségi fejlesztés nélkül, alakulatok és parancsnokságok összevonásával, a fegyverzet korszerűsítésével, a tűzerő növelésével, gyorsított gépesítéssel és megfelelő anyagi tartalékok képzésével kívánták növelni. A Szabolcs–II. (1944) is e szellemben haladt volna tovább, ám közbejöttek az 1944–1945. évi hadiesemények.

De bárhová kerültek is, bármilyen harci-technikai eszközt használtak is a magyar katonák, mindig olyan öltözetet viseltek, amely kifejezte a m. kir. Honvédséghez való tartozásukat. Ez az egyenruházat volt az, ami megkülönböztette őket ellenségtől és baráttól, rendvédelmi közegtől és civiltől. Ezen hordták felszerelésüket és fegyverzetüket, erre tették kitüntetéseiket és jelvényeiket, s ezek voltak azok a magyar honvédhez tartozó alaki kellékek, amelyek megtöltik e kötet lapjait.