A huszártalálkozók története sok, szinte véletlenszerűen egyfelé mutató tényezőre vezethető vissza. Az 1980-as évek elején érkezett egy levél Németországból a Jósa András Múzeumba, melyet vitéz báró Splényi Géza egykori nyíregyházi huszárőrnagy írt, s amelyben felvetette azt a gondolatot, hogy szívesen hazaküldené mindazokat a katonai relikviákat, melyeket a volt nyíregyházi Magyar Királyi gróf Hadik András 4. Honvéd Huszárezred tisztjei, a tiszti özvegyek bíztak rá megőrzésre. Splényi Géza az akkor még nyugat-németországi Deggenhausertalban lakott, ott voltak a „kincsek” is: Hadik-címeres étkészlet-darabok (névvel ellátott ezüst kanalak, villák, kések), korábbi, a szintén nyíregyházi volt császári és királyi 14. huszárezred tiszti kaszinójából származó kis ezüst tálcák, vitézkötéses ezüst evőeszközök, valamint a 4. huszárezred ezüstversenydíjai. Mindezek hazajuttatását ahhoz kötötte, hogy egykori ezrede hírét őrizze emléktábla, még ahhoz sem ragaszkodott, hogy egy épület külső falán, hanem a múzeumon belül, csak valami emlékeztessen az itt szolgált huszárokra. Kérte még azt, hogy az általa szerkesztett és elkészített, a hősi halott nyíregyházi huszártisztek nevét feltüntető pergament (tablót) is tegyük ki. Az 1980-as évek közepén, pedig már a diktatúra is puhult, Szabolcs-Szatmár megyében a megyei pártbizottságon erre nem volt fogadókészség, a „horthysta-fasiszta” múltra való ilyetén megemlékezést kereken elutasították. Mi még váltottunk pár levelet Géza bátyánkkal, aztán csend lett. Nem sokáig, mert az akkor hivatalban lévő Köpeczi Béla művelődésügyi miniszter, felismerve a külföldön őrzött magyar emlékek történelmi jelentőségét, 1983-ban engedélyezte, hogy az ereklyék visszakerülhessenek országunkba. A helyet is megtalálták a sárvári Nádasdy Ferenc Múzeumban, s ott nyílt meg ezekből a kincsekből 1988 tavaszán a nagy huszárkiállítás, melynek gerincét a volt Magyar Királyi gróf Nádasdy Ferenc 3. Honvéd Huszárezred relikviái alkották, de kiállították a Splényi Géza által 1984-ben adományozott nyíregyházi Hadik-huszárok kincseinek egy részét is. Mindezeken felbuzdulva, meg a már szabadabb légkör adta lehetőségekkel élve, 1988 őszén mind Sárváron, mind pedig Budapesten huszártalálkozókat szerveztek. A sárvári rendezvényen e sorok írója is részt vett, s onnan hazatérve kezdődött el tulajdonképpen formálódni a nyíregyházi huszártalálkozó terve. Célunk az emlékek megőrzése mellett az is volt, s talán legfontosabbként, hogy ezzel a találkozóval adjuk vissza a becsületét a magyar katonának, a magyar huszárnak, akit a II. világháború befejezése után a kommunista rendszerben a saját hazájában is ellenségnek tekintettek, gerincét megroppantották, a múltra nemhogy emlékezniük nem lehetett, de még beszélni sem igen beszélhettek az őket ért megpróbáltatásokról, a frontról, a hadifogságról. A legénység egyszerű emberként, legtöbbjük tsz-nyugdíjasként, szerény körülmények között élve bizonyára örülni fog, ha egyszer találkozóra, emlékezésre hívjuk őket - gondoltuk. Erre megfelelő időpont is került, hiszen 1991-ben éppen 100 éves jubileumot ünnepelt a korabeli Nyíregyháza egyik legnagyobb beruházása, a később nagy hírnévre szert tett lovassági laktanya. Ezt a kaszárnyát megépítése, 1891 után, az Osztrák-Magyar Monarchia egyik legnagyobb és legkorszerűbb lovassági laktanyájaként tartották számon, ahol azután egészen a II. világháború végéig mindig egy teljes huszárezred állomásozott. Erre emlékezve gondoltuk a huszártalálkozót. Dr. Németh Péter, a Szabolcs-Szatmár, utóbb Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Múzeumok Igazgatóságának igazgatója teljes mellszélességgel állt az ügy mellé, s annak fontosságáról meggyőzte a fenntartó megyei önkormányzat vezetőit is. A tervezgetésbe bekapcsolódott a múzeum mellett működő Múzsa GMK, melynek tagjai Fehérvári Béla, a kisvárdai múzeum akkori igazgatója, Papp D. Tibor a Bessenyei György Tanárképző Főiskola tanára, Szikora István múzeumi gépkocsivezető és e sorok írója volt. Németh Péter igazgatóval közösen az alábbiakat gondoltuk ki, melyeket megvalósíthatónak is tartottunk az elkövetkező bő másfél év alatt:

- Kiállítást kellene rendezni a nyíregyházi huszárok emlékére a már meglévő és begyűjtendő relikviákból, illetve a Hadtörténeti Múzeumból és a Sárvárról kölcsönzött anyagból. Ehhez alapot szolgált az 1982-ben megnyitott: Szabolcs-Szatmár megye forradalmi-katonai hagyományai 1890-1957 című kiállítás anyaga és a tárlat installációja.
- Múzeumi kiadványként meg kell írni a nyíregyházi huszárok történetét a kiegyezéstől a II. világháború végéig.
- Emlékjelet kell álltani a találkozó idején. Hosszas beszélgetések, pénzügyi kalkulációk után úgy döntöttünk, hogy az emlékjel egy nagyméretű „huszárkő” lesz, rajta egy bronz táblával, melyen a nyíregyházi huszárok címerei lesznek láthatók. A követ eredetileg az akkor Guszev (később Huszár) lakótelepnek nevezett épületegyüttes főépülete (akkor iskola) elé, a volt I. világháborús hősi emlékmű, majd a helyére épített, a rendszerváltáskor elbontott Guszev emlékmű helyére gondoltuk, majd a lakótelep állapotát figyelembe véve végül a Kálvin tér egy kis, intimebb részénél maradtunk.

Első perctől kétnapos találkozót terveztünk, hogy a közös vacsorán legyen lehetőség az emlékek felidézésre, alapos beszélgetésekre is. Aztán megkezdődtek a munkák! Újra felvettük a levelezést Splényi Gézával, aki rengeteget segített, adatokkal, címekkel. Sárvárról elkértük az ott ki nem állított nyíregyházi huszárereklyéket, s azokból figyelemfelhívó kiállítást rendeztünk és megkezdtük az anyaggyűjtést. A Sárvári huszártalálkozót 1990 kora őszén megismételték, melyen e sorok írója is részt vett. Az ottani közös vacsorán már komolyan felmerült az a kérdés, hogy az addigi találkozók vendégserege a volt tisztikar tagjaiból került ki, de hol van az altiszti kar és hol van a legénység? Mivel erre a kérdésre csak bizonytalan válaszok születtek, ott hívtunk meg mindenkit Nyíregyházára, arra a bizonyos évfordulóra. Mivel az 1991-re, tehát páratlan évre esik, úgy gondoltuk, hogy nem „üti” a sárvári huszártalálkozót sem, tehát Nyíregyházára fogjuk hívni az egykori huszárlegénységet – már aki él közülük. Így jutottunk el 1991 elejére. Akkora már az is eldőlt, hogy a találkozót II. János Pál pápa magyarországi, benne máriapócsi, látogatásának következő napjaira tervezhetjük, mert az ide összpontosított honvédségi személyzet, főleg a szakácsok és a logisztika (mozgókonyhák, sátrak, stb.) ki tudják szolgálni a megjelenteket, hiszen több száz volt huszárt és hozzátartozóját vártuk a Jósa András Múzeum elé. Az is szerepet játszott e döntésben, hogy a látogatás hírére az emigrációban élő huszárok közül sokan hazakészültek.