Hadseregek, fegyvernemek története – könyvek

BERKI : Hadsereg vezetés nélkül : 1956 (bevezetés)

 

„Szabadságért elhullt dicső áldozatok,
Hol vannak, hol vannak a ti sírjaitok?
Hová temették el? szent hamvaitokat
Hol találjuk meg, hogy tiszteljük azokat?
Olyan sokáig volt átkozott nevetek,
Megemlíteni sem volt szabad benneteket...”

Petőfi Sándor: Vérmező

 

 

 

 

 

Néhány hónap híján 40 évet töltöttem a hadseregben, amelyről írni akarok. Azok a fiatalok, akik 1948-ban és 1949-ben önként öltötték magukra a katonai egyenruhát, meggyőződéssel hitték, hogy helyesen teszik, ha az egyre feszültebbé váló nemzetközi helyzetben katonaként szolgálják a hazát. A magyar katona 1848–1849 óta nem szerzett dicsőséget az országnak és tekintélyt az egyenruhának. A vesztes második világháború után a Szovjetunióból hazatért vezetők mindent elkövettek, hogy befeketítsék a Don-nál elpusztult tízezrek emlékét és bűnnek számított még a rájuk való emlékezés is. A túlzott ütemű fejlesztés következtében 200 ezerre duzzasztott hadsereg óriási teher volt az elszegényedett ország nyakán. 1956 őszén még mindig 120 ezernyi katona volt fegyverben. Mégis kétes értékű emlékeket őriznek a hadsereg tagjairól mind a felkelők, mind az akkori vezetők, mivel 30 éven át nem tisztázták elfogadható módon a 13 nap alatt lezajlott események jellegét, illetve így tisztázatlan maradt a hadsereg szerepe is.

A Magyar Néphadsereg 1956-os szerepének megítélése, elemzése, vagy csak vázlatos leírása hallatlanul nehéz feladatot jelent. Az erre vonatkozó forrásértékű iratanyag évtizedeken át hozzáférhetetlen volt a magyar író, történész, politikus számára. A hadsereg mindenkor, így 1956-ban is eléggé zárt világot jelentett, ezért az íróknak és a politikusoknak nem, vagy csak felületes betekintésre nyílhatott alkalmuk.

Az októberi eseményekről itthon és nyugaton megjelent művek ellentmondásokkal telítettek és számtalan helyen fedezhetők fel bennük a feltételezések, a valóságtól való elkanyarodások. „Nincs még egy olyan esemény a közelmúlt történelmében, amelyről annyit hazudtak, amelyet annyira eltorzítottak és beszennyeztek, mint a magyar forradalmat” – írja Leslie Bain, amerikai iró, aki 1956-ban hazánkban tartózkodott. A magyarországi népfelkelésről nyugaton könyvtárnyi írás jelent meg, ami azt is jelenti, hogy a torzítások elsősorban ezekre vonatkoznak, de nem mentesek a ferdítésektől az itthon megjelent írások sem.

A vezetők, funkcionáriusok által írott visszaemlékezések olvasásakor olyan érzései támadnak az olvasónak, hogy ezek az emberek nem is ismerték az 1956-os eseményeket és később sem vették a fáradságot arra, hogy elolvassák a kor dokumentumait és elmélyedjenek az okok keresésében. Nem vontak le önkritikus következtetéseket arról, hogy mit kellett volna másként tenniök október előtt, októberben és utána.

A visszaemlékezők másik része tudatosan elferdítette az események lefolyását. Ebben talán közrejátszottak az MSZMP által 1956 végén és 1957 elején hozott határozatok, megállapítások is amelyeknek nem akartak és nem is akarnak ellentmondani, pedig tudták és tudják, hogy egyes események másként zajlottak le, mint ahogy azokat a hivatalos állásfoglalásokban később leírták.

A hallgatásnak vagy a ferdítésnek egy másik oka az lehet, hogy az akkori (1956 októberi) vezetők majd mindegyike kompromittálta magát, illetve a sajtóban, rádióban olyan nyilatkozatokat tettek, amelyek hozzájárultak az anarchikus állapotok fokozódásához és a felkelés kiszélesedéséhez.

A személyek tekintélyének védelme és a szovjet–magyar barátság megőrzése érdekében is keveset beszélhettünk 1956-ról és annak a tanulságairól. A nyugaton megjelent könyvtárnyi könyv és tanulmány mindegyike foglalkozik érintőlegesen a hadsereggel is, néhányan pedig önálló írásokra vállalkoztak, de az írások zöme figyelmen kívül hagyja a körülményeket és az alapvető tényeket. Nem beszélnek például arról, hogy a fegyveres erők és testületek pártirányítás alá tartoztak és szinte levegőt sem vehettek a katonák a pártvezetés döntése nélkül. A vezetés ingatag volt, az alakulatoknak egyrészt senki nem adott parancsot, másrészt mindenki parancsolni akart. Ez a bizonytalan helyzet a katonákat arra kényszerítette, hogy lábhoz tett fegyverrel nézzék végig az eseményeket. A laktanyák kapuin belül az írók, a visszaemlékezők nem igen jártak, így bátran állítható, hogy a hadseregről eddig megjelent írások több feltételezést tartalmaznak mint tényt, és ezeket a szerzők valóságként igyekeznek feltüntetni.

A hadsereg helytelen megítéléséhez hozzájárulnak a vezetés – akkori és későbbi – állásfoglalásai is, amelyekbe egyes visszaemlékezők belekapaszkodnak és felnagyítják azokat. Elhangzott – Kádár részéről – olyan állítás is 1987-ben, hogy a Magyar Néphadsereg már 1956 nyarán megbízhatatlanná vált. Ez az állítás – természetesen – minden alapot nélkülöz és arról tanúskodik, hogy az MSZMP volt első titkárának 1956-ban nem volt fogalma arról, hogy körülötte mi történt, illetve a hadsereg megbízhatatlanságával kívánja bizonyítani és igazolni, hogy 1956. október 23-án szükséges volt segítségül hívni az itt állomásozó szovjet hadsereg alakulatait.

1956. december 17-én a vezérkar főnöke elrendelte, hogy a Magyar Néphadsereg parancsnokai őszintén, az igazsághoz ragaszkodva írják le, hogy egységeik (parancsnokságaik) hol voltak és mit tettek októberben és novemberben. Ez a sok kötetnyi anyag a Hadtörténeti Levéltárban megtalálható és nagy segítségül szolgált e könyv megírásához is, bár a decemberben még meglehetősen zavaros fejekben nem ülepedtek le teljes tárgyilagossággal az események. Megnyugtatásul szolgál a kutatónak, hogy e jelentéseket 7–9 tagú bizottságok készítették.

Az itthoni könyvek egy részét (pl. a Fehér könyveket, amelyek az „Ellenforradalmi erők a magyar októberi eseményekben” vagy a „Nagy Imre és bűntársai ellenforradalmi összeesküvése” címet viselik) nem használtam alapvető dokumentumként, csupán a látóköröm szélesítése érdekében olvastam el őket. Ezek az írások, kiadványok végigviszik ugyan a történteket, de hitelességüket és értéküket jelentős mértékben rontja, hogy forrás megjelölés és szerzők nélküli leírásokat tartalmaznak, valamint a rendőrségen és a bíróságokon tett vallomásokra támaszkodnak. Gyanús, helyenként valótlan ízű idézeteket találunk bennük. A rendőrségi vallomások egy része kényszer hatására született, így azok csak bizonyos fenntartásokkal fogadhatók el. Bizonyítható tény, hogy a volt ÁVH tagjai szinte kivétel nélkül beléptek az 1956. november végén megalakult karhatalomba, később pedig a rendőrséghez mentek át, de már a karhatalomban is „igazolták”, hogy októberért „fizetni” akarnak.

E könyv az igazságot igyekszik feltárni még akkor is, ha állításai jó néhány helyen eltérnek a majd 30 éven át vallott hivatalos megállapításoktól, állásfoglalásoktól.

A könyv megírására az adott bátorságot, hogy igyekeztem elolvasni 1956-ról minden itthon megjelent írást, a hadsereggel foglalkozó dokumentumot, az 1957–1959 közötti bírósági pereket, 1989 májusában pedig tanulmányozhattam Nagy Imre és társai peranyagát, hogy elvégezhessem Maléter Pál és Kopácsi Sándor 1956-os cselekményeinek katonai megítélését. Segítséggel hozzájutottam a nyugaton megjelent írások nagy többségéhez, amelyek közül elsősorban Gosztonyi Péter írásai voltak segítségemre. Végül: magam is átéltem a 13 napot. A megtorlás szele engem is elért. Nem zártak börtönbe, mert honvéd százados voltam és a „bűnöm” is bocsánatos volt, de 1957 nyarán kizártak a pártból, hat fizetési fokozattal alacsonyabb beosztásba, vidékre helyeztek. Sokat segítettek az igazság feltárásában a kórházak és a mentők összefoglaló jelentései, az 1956 októberében, novemberében megjelent napilapok, a rádióadásokról készült gyűjtemények is.

E tanulmányban azt kívánom bizonyítani, hogy a Magyar Néphadsereget maga a vezetés züllesztette szét. A hadsereg megbénítása után nem maradt erő a hatalom kezében, amellyel gátat vethetett volna az október utolsó napjaiban és a november elején lezajlott véres atrocitásoknak és más nemkívánatos cselekményeknek, törekvéseknek.

Mivel az októberi események gyökereit az 1950-es évek politikájában kell keresni – amely kihatással volt a hadsereg életére is –, szükségesnek tartottam vázlatosan áttekinteni az 1956-ot megelőző évek történéseit. Az október 23-án elindult folyamat minden napja, sőt! órája a hadseregen belül is újabb fordulatokat hozott, nehéz feladatok elé állítva a zömében fiatal parancsnoki állományt, amely magára maradva, tanácsok és utasítások nélkül igyekezett fenntartani az alakulatoknál a rendet, a fegyelemet és megőrizni a hadsereg, a nép vagyonát.

Akik 1956-ban huszonévesek voltak, már túljutottak az 55–60. évükön és leülepedtek bennük az 1950-es években szerzett tapasztalatok. Közben napvilágot láttak Sztálin világraszóló, Rákosi országnyomorító bűnei, amelyek fényében élesebben látjuk a hadseregben elkövetett hibákat, a saját butaságainkat, elvakítottságunkat, és a hadsereg vezetőinek féktelen erőszakosságát, amellyel szemben tehetetleneknek bizonyultunk. 1956 óta felnőtt egy új nemzedék, amelynek nincsenek személyes élményei az 1956-tal lezárult korszakról, a személyi kultusz éveiről és nem fogad el mindent úgy, ahogy mi tettük ezt a felszabadulást követő években. Ennek a nemzedéknek nehezen érthetők a mi akkori hallgatásaink, a kompromisszumaink, emberi jogaink és szabadságunk megnyirbálásának tűrése. Érthetetlen, hogy 1956 katonai vonatkozásairól hallgatunk, pedig meg kell írni azt is és az 1956-ot követő évekről az igazságot, hogy okuljanak belőle a fiatalabbak és a tanulság maradjon meg az utókor számára.

 

Katalógus Berki Tartalom
KATALÓGUS TARTALOM

 


Vissza Hadtörténeti Gyűjtemény Vissza Könyvek Vissza Hadseregek, fegyvernemek