A Hazáért : a Magyar Honvédség múltja és jelene (ajánló)
Közeledik a Magyar Honvédség megalakulásának, az 1848/49. évi szabadságharc idején megvívott dicsőséges küzdelmeinek 160. évfordulója, ugyanakkor napjainkig sem rendelkezünk átfogó képpel a magyar haderő múltjáról, a magyar katona helytállásáról. Ennek gyökerei történelmünk útvesztőiben keresendők. Pedig milyen kifejező a HONVÉD szó, amely a magyar katona megtestesítője 1848 óta. Az ebből a szóból képzett szavaink – honvédelem, honvédség, honvédeskü és a többi – csakis a magyar haderővel kapcsolatosak. Büszkék lehetünk történelmi múltunk és napjaink honvédeire, akikről a Hazáját védő-oltalmazó katona állampolgár jut eszünkbe.
A szocializmus évtizedei alatt a marxista-leninista ideológia által vezérelt történetírás, a hivatalos elvárások nyomán, a Magyar Királyi Honvédség megtagadott, arcnélküli haderőként jelent meg. Megtagadottá vált, melynek torzították a két világháborúban tanúsított küzdelmeit, a magyar katonák, a honvédek sokszor hősi helytállását. Megtagadott lett egy ideig a későbbi, már Néphadseregnek nevezett haderő is, mert az 1956. évi forradalom és szabadságharc idején nem lett a hatalom engedelmes kiszolgálója. Annak a diktatórikus hatalomnak, amely a személyi kultusz legsötétebb évei alatt, 1951-ben szovjet típusú egyenruhába öltöztette a magyar katonákat, amely a szovjet fegyverek és szabályozás mellett szovjet rendfokozati jelzések viselésére kényszerítette a honvédeket.
A megtagadott haderőnek lehettek-e hősei, ismerhettük-e katonai vezetőit, azokat, akik katonáikkal együtt részt vettek a háborúk poklában? A válasz bárkit gondolkodóba ejt, mert azt tükrözi, hogy alig tudunk valamit a mindenkori magyar haderő, a honvédség vezetőiről. Másfél évtizeddel ezelőttig többet lehetett olvasni a szovjet harcosok küzdelmeiről, mint a magyar katonák helytállásáról. Az ország településein a második világháborút követően nem honvédeink tiszteletére és megbecsüléseként készülhettek emlékművek, hanem csakis a „szabadságot hozó” szovjet katonáknak. De tudnunk kell azt is, hogy Hazánk egyik legszebb környezetében, Budapesten, a Hősök terén helyezték el a névtelen, ismeretlen katonához illő egyszerű, dísztelen emlékművet – A HŐSÖK EMLÉKKÖVÉT –, melynek mára elhalványult az utókornak szóló üzenete.
A haderő jelenéről – aminek ismertetése a 2004. évvel záródik – szintén szólni kívántunk, mivel a politikai és társadalmi rendszerváltozást követő folyamatok szélesebb dimenzióba helyezték a Magyar Honvédség küldetését. A „keleti blokk” összeomlásával okafogyottá vált annak katonai szövetségi rendszere, a Varsói Szerződés, s hazánk közakarattal – a népszavazások adta felhatalmazással –, előbb a NATO, majd az Európai Unió tagja lett.
Napjainkra a világméretű katonai szembenállás ugyan megszűnt, de olyan újabb veszélyforrások keletkeztek a világban, melyek kezelése igényli a katonai erő fenntartását és alkalmazását. Az a paradox helyzet állt elő, hogy míg a Varsói Szerződés tagjaként folyton „háborúban álltunk” a NATO erőivel, s közben a katonák laktanyai életüket élték, addig ma – az új szövetségi rendszerekhez tartozva, amikor nincs ellensége hazánknak –, a közös célokat felvállalva, a magyar nemzet fiai és lányai a világ válságövezeteiben teljesítik veszélyes küldetésüket. A kiszélesedő feladat, a közös értékek és érdekek védelme mögött azonban ott van a katonák örök küldetése:
A HAZÁÉRT!
|
|
|
|
| KATALÓGUS | TARTALOM |
