A Magyar Honvédség negyedszázada : a rendszerváltástól napjainkig (előszó)
Vajon mi minden változott huszonöt esztendő alatt, és vajon minden változás olyan volt-e, amilyennek gondoltuk/szerettük volna? Először ez a gondolat merült fel bennem, amikor kézhez vehettem a Magyar Honvédség negyed évszázados történetét bemutatni szándékozó könyv kéziratát; azét a könyvét, amely hitelesen próbálja láttatni mindazt, ami 1989-től napjainkig Magyarországon a honvédelem kérdésében történt.
S hogy mi történt az elmúlt két és fél évtizedben? Nagyon sok minden. A Varsói Szerződés egyik tagállamának haderejét kellett átalakítani egy majdani NATO-tagország haderejévé. Szemlélet-, fegyverzet-, létszámváltozások jellemezték a haderő negyedszázados történetét – és minden, ami ezekkel jár. S talán a „minden” a legnehezebben megfogható. Mert mi mindent is hozott a változás? Megszűnő fegyvernemi kultúrákat, eltűnő helyőrségeket, nyugállományba vonult állományt, orosz helyett angolt tanuló tisztjelölteket, idegen országokban teljesített szolgálatot, a harcok közelségét – és sajnos hősi halottakat is.
Hányan és hányszor igyekeztek áttekinteni az elmúlt két és fél évtized történéseit, megmagyarázni a mit és miérteket. Nem könnyű feladat. Huszonöt év még nem történelmi távlat, és a haderővel kapcsolatos kérdések is azon témák közé tartoznak, amelyekhez mindenki ért. Mindenkinek van elképzelése, ötlete. Olvasott, hallott, látott dolgokat másutt, máskor, más viszonyok között, és úgy véli, az lenne a jó nekünk is.
De tényleg, mi lenne jó nekünk? (Had)történészként azt mondhatom, hogy egy olyan haderő, amely hazánk geo- és katonapolitikai helyzetéből kiindulva, az ország gazdasági teljesítőképességét figyelembe véve, a múlt hagyományaira építkezve az ország lakossága által elfogadott lenne. Mert a honvédelem ügye/kérdése (is) azon területek közé tartozik – kellene hogy tartozzék –, amelyek a különböző politikai elkötelezettségű, különböző társadalmi állású embereket közelebb hozzák egymáshoz. Mert a haza védelme, polgárai életének és vagyonának a biztosítása, külországi támadások elhárítása közös érdek.
S hogy erre miként, mennyire is alkalmas a Magyar Honvédség, az kiderül ebből a kötetből, amely példamutató módon igyekszik hiteles képet adni a már többször említett negyed évszázad eseményeiről, vitáiról és eredményeiről.
Mert igen, Tisztelt Olvasó, ne gondolja bárki is, hogy nem voltak viták a honvédelem ügyével kapcsolatban, hogy mindig mindenki egyformán látta a múltat, a jelent és a jövőt, s hogy ami megszületett, az ne viták eredményeként jött volna létre. Politikusok és katonák, diplomaták és közgazdászok érvei feszültek egymásnak. Kell-e, s ha igen, milyen és mekkora haderő? Van-e rá megfelelő fedezet? Milyen legyen az „ellenségkép” nélküli katonai doktrína?
S átalakult, más lett a haderő. A Magyar Néphadsereget napjainkban a Magyar Honvédségben már többnyire az idősebb tiszti generáció tagjai „ képviselik”, akik még 1990 előtt fejezték be képzésüket és nyerték el a tiszti rendfokozatot. Ez a „képviselet” azonban nem egy elavult, használhatatlan tudást, mosolyt fakasztó szellemiséget jelent. Mindazok, akik egykoron – és ma is – a haza védelmére esküdtek fel, komolyan gondolták azt. Azzal, hogy a Magyar Honvédség hivatásos állománya a napi politikával nem foglalkozhat, politikai pártnak tagja nem lehet, nagyot változott a világ. A hivatás került minden elé. S ez nem kis dolog.
Hivatást írtam, mert a múlt történéseinek kutatójaként állítottam egykoron és állítom ma is: honvédtisztnek, honvéd altisztnek, de szerződéses katonának lenni is nem foglalkozás, hanem hivatás. Több mint egyszerű foglalkozás, mert a hivatás az ember mindennapjait és minden percét kitölti. Az egyenruhát levetve is katona marad a katona. A hivatás belső mozgatói nem változnak, és a „munkaidő” továbbra sem nyolcórás.
Aki elolvassa ezt a kötetet – amely nemcsak negyed évszázad dióhéjban elmondott története, de a Magyar Néphadsereg, majd Magyar Honvédség első számú katonai vezetőinek saját tapasztalatokon megélt története is –, szembesülhet azzal a hatalmas, talán emberfelettinek is nevezhető munkával, ami huszonöt év alatt végbement, s mely révén egy szellemiségében átalakult, felkészültségében más szempontokat előtérbe helyező, a hazát áldozatvállalások árán is szolgálni kész haderő jött létre. Köszönjük meg mindezt azoknak, akik sokat tettek ezért. Legyünk optimisták abban, hogy a mindenkori Magyar Honvédség a nemzet egészének „ügye”, s azok, akik a hadseregben szolgálatot vállalnak, kellő tiszteletet, megbecsülést és elismerést érdemelnek ki tőlünk; azoktól, akik bizton tudhatjuk: mindig számíthatunk rájuk.
Legyen ez így az idők végezetéig!
Dr. Szakály Sándor
|
|
|
|
| KATALÓGUS | TARTALOM |
