A Magyar Kir[ályi] Honvéd Ludovika Akadémia története (előszó)
Centennárium!
Száz esztendeje annak, hogy a Ludovika Akadémia alapkövét letették és százhuszonkét éve, hogy a rendek a magyar tisztképzés ügyét törvénybe iktatták.
A letünt idők nyomát követve és az eseményeket felelevenítve, fényes multú katonai nevelőintézetet látunk, amely iránt a magyar nemzet minden igaz fia mindenkor különös tisztelettel viseltetett. Zajos szellemi és politikai csaták előzték meg a Ludovika Akadémia alapítását évtizedeken át. A magyar tisztképzés ellenségei még az alapítás után is tovább folytatták ármánykodásukat. Papiroson már 1808-ban állt a „Ludoviceum”, de a valóságban nem. Csak 1830 június 28-án délután tehették le boldog emlékezetű József nádornak, a Ludoviceum első főigazgatójának jelenlétében, az ország rendei előtt, díszes keretek között ősi Alma Materünk alapkövét.
Száz esztendővel ezelőtt kezdődött tehát a fészekrakás és annakelőtte huszonkét esztendővel, 1808-ban hoztak törvényt eleink a magyar tisztképzésre. Ha most, az alapkő letételének 100 éves évfordulója alkalmából, a történelmi multba vesző hosszú idő multán megbolygatjuk azokat az elsárgult iratokat, amelyek ősi tisztképző intézetünk életének emlékezetét őrzik, akkor azt látjuk, hogy a Ludoviceum küzdelmes története szorosan egybeesik a nemzet minden örömével és szenvedésével.
Erről tanuskodnak a következő régi sorok is:
„Ezen felette hasznos intézet felállitásának, mnelly az 1807-ik esztendei Ország Gyülése alkalmatosságával több jó hazafiúi adakozások bőven tétettek, czélja egyedül a Magyar ifjak nevelése, kipallérozása és a haditudományokra való oktatás. Az intézet az Országos végzésnél fogva, minden Magyar nemességgel közös, Ludoviceumnak neveztetik Mária Ludovika Tsászárné s Királynéről, ki a mostan dicsőségesen uralkodó szeretett fejedelmünknek 3-ik hitvestársa vala. A ditső Magyar Nemzet előtt mély tiszteletben tartott elfelejthetetlen Fejedelem-Asszonynak semmi sem feküdt inkább anyai szivén, mint ezen Intézetnek (az Ország kivánságára) minél előbb való felállítása; azonban a háladatos ditséretre méltó buzgóságot idő közben történt halála félbe szakasztotta, az azt követő háborus idők pedig és a Hazának más mellékes, egyszersmind sulyos környülállásai annak végrehajtását mindekkoráig megakadályozták. De meg lévén a boldogitó békesség, és Ő Felsége öszve hiván az Ország Rendeit, a közelebb mult Diétán egy szivvel s akarattal azt végezték, hogy a fennálló Váczi épület minél nagyobb haszonnal eladatván, a helyett sok tekintetre nézve Pesten más épittessék.”
A „Hasznos Mulatságok” 1830. évi 28. számának ez az idézete szép szavakkal igyekszik menteni a Ludoviceum felállításának késlekedését. De a poros iratok elmosódó betűi mást is mondanak. Nemcsak „Hazánk sulyos környülállása” volt az oka a magyar tisztképzés elodázásának, hanem a bécsi kamarilla is. Ez őrködött féltékenyen azon, hogy a „megbízhatatlan” magyar elem nagy számban be ne kerüljön a hadsereg tisztikarába. Ettől a vaskalapos és tökéletesen indokolatlan külpolitikájától csupán a francia forradalom és Napolen üstökösszerű megjelenésének kényszerítő hatása térítette el. A császár és a kamarilla a XIX. század elején jobban félt a trónok felett elsüvítő francia forradalmi eszméktől, mint a „rebellis” magyaroktól. Ezért, de csakis ezért egyezett bele, hogy Magyarországnak is legyen tisztképző akadémiája. Azonban ez a nagy-lelkű beleegyezés nem volt őszinte, amin éppen nincs csodálkoznivalónk. Bécs csak szorultságában mutatkozott nagylelkűnek. Ahogy a helyzet enyhült, már szerette volna elfelejteni azt, amit ígért. S bizonyára el is feledte volna, ha ebben a törekvésében a legnagyobb magyarok egyike: József nádor meg nem akadályozza. Mert csupán az, hogy a magyar országgyűlés a tiszti akadémia alapítását 1808-ban törvénybe iktatta s a rendek bőkezűen adakoztak a hőn óhajtott intézet céljaira, nem zavarta volna meg a kamarilla nyugalmát. A törvényt agyon tudta volna hallgatni, a pénzt pedig sokkal szívesebben elköltötte volna más célokra, — mint ahogy akarta is.
Ha tehát a történelmi igazság álláspontjára helyezkedünk, akkor ki kell mondanunk, hogy a Ludoviceum József nádor szívósságának és páratlanul álló igyekezetének köszönheti, hogy minden ellenhatás dacára kiemelkedhetett a magyar földből.
Amidőn Alma Materünk történetének lapjait forgatjuk s elmerengünk a mult eseményein, lehetetlen, hogy ne hajoljunk meg hálás tisztelettel a legnagyobb magyarok egyikének minden honvédtiszt szívében élő és örökkön-örökké tündöklő fényes emlékezete előtt.
A Ludoviceum büszke épülete 1830—36-ig felépült, de nem lehetett átadni rendeltetésének, mert a politikai viszonyok béklyóba kötötték a cselekvő erőket. Csak az 1848-as események nyitották meg az ifjúság számára a magyar tisztképzés első otthonának kapuját. A sors lesujtó k eze azonban csakhamar kitessékelte, szélnek eresztette a növendékeket. Az ősi fészek üres maradt, míglen 1873-tól eredeti rendeltetésének visszaadva nevel a Haza számára törhetetlen, minden porcikájukban magyar harcos tiszteket.
A Ludovika Akadémia főépülete alapkőletételének 100 éves évfordulóján elvonultatom magam előtt a különböző idők ludovikásait, az egyes korszakok jellegzetes egyenruhájában:
1808 — 1848 — 1872 — 1883 — 1898 — 1930.
Nagynevű, fényes multú, magasrangú tiszteket látok kiemelkedni a korábbi csoportokból egyrészt és véres, a felismerhetetlenségig szétroncsolt, piszkos ruhafoszlányokkal takart testeket másrészt. S ezek mind ludovikás ősök. Így ölelkezik össze a mult bánata és öröme, szenvedése és vigasztalódása, példát adva a jelennek és irányt szabva a jövőnek.
Mi új időben élünk ugyan, de a régi épületben, melynek minden tégladarabja a multról beszél. S ezen a nyomon haladva, minden ludovikás-nemzedék megtalálja az utat őseihez, akik erre intenek bennünket:
A következő 100 évben is legyen a fegyelmünk megingathatatlan sziklavár, hitünk erős, érzésünk egységes és minden cselekedetünk hazafias és katonai érzésekkel átitatott, egész lényünk akaraterős és magyar.
Minden ludovikás és ludovikás tanár a letünt 100 esztendő alkonyatán engedje távozni a bús árnyakat. A frissen elénk állott új 100 esztendő csodazsákjába pedig tömje be mindenki nagy magyar vágyait és reményeit. ami a ludovikás lelkéből csak kisarjadzhat.
Jelszavunk legyen: Gyógyítsuk meg nemzetünk fájdalmát. Ez a szent cél legyen gondolataink indítója és tetteink rugója, mindezt pedig hassa át a hagyományos ludovikás szellem testvéri megnyilatkozása!
Budapest, 1930 június hó.
vitéz nemes Szinay Béla tábornok,
a m. kir. honvéd Ludovika Akadémia parancsnoka.
|
|
|
|
| KATALÓGUS | TARTALOM |
