A Magyar Királyi Honvéd Ludovika Akadémia és a testvérintézetek összefoglalt története (előszó)
A budapesti Üllői út északi oldalán a 80. szám alatt keresztben egy hatalmas épülettömb áll, előtte háromszög alakú, mögötte pedig egy nagykiterjedésű parkkal körülvéve. Ez az épület a magyar tisztnevelés ősi otthona, amelyet a nemzet akaratából és a nemzet összefogásával építettek a XIX. század harmincas éveiben. Ez az épület azóta áll, vastag falaival dacolva az idő múlásának. Az épület a Ludovika Akadémia intézményének volt az otthona. Ennek az intézménynek a története szorosan összefügg a magyar nemzet utolsó másfélszázados történelmével. Így az 1836-ban befejezett építkezés után sorsa mindjárt hullámvölgybe került, mert a szabadságáért küzdő és 1849-ben elbukott magyar nemzetnek nem lehetett magyar nyelvezetű tiszti iskolája. Az osztrák uralkodóház és kamarilla ezt nem engedte meg. Tehát az alig elkészült épületet a győzelmes osztrákok hadizsákmányként kezelték és katonai kórháznak rendezték be. Harminchat év pazarlódott így el, míg az osztrák uralkodóházzal megkötött kiegyezés után, 1872-ben végre megindulhatott a magyar tisztisarjadékok nevelése. A Ludovika Akadémia a nemzet hazafiai által korábban megálmodott és a pozsonyi országgyűlésen, 1806-ban elhatározott cél szerint, a megvalósulás útjára léphetett. 1897-től végre, mint valóságos akadémia működhetett 1945-ig, amikor a második világháború záró napjaiban az akadémia intézménye megszűnt. Az Üllői úti épületet a háború alatt nagyobb károsodás nem érte, de felszerelésétől és műkincseitől barbár módon megfosztották. Azóta más célokat szolgál és egyes épületrészeit lebontották.
Az akadémia sorsa megismétlődése a magyar nemzet sorsának, amely a két világháború után újra mélypontra jutott, elvesztve állami függetlenségét, nemzeti hadseregét. Az 1945-ben felállított új magyar hadsereg ugyanis idegen eszméket, idegen célokat szolgált. A régi Ludovika Akadémia szellemében és tudásában felnevelt tisztek további alkalmazása az új hadseregben szükségtelenné vált. Megindult a háborút túlélők leváltása, üldözésük, a társadalomból való kiközösítésűk, sokszor a fizikai megsemmisítésük.
Ez a könyv az akadémia működésének történetét írja le. Annak a hetvenhárom esztendőnek, amikor létrehozásának és eredeti hivatásának célja szerint teljesítette azt a feladatot, amelyet a nemzet akarata reábízott.
A Ludovika Akadémia története még a volt ludovikások között sem ismert eléggé, annak ellenére, hogy 1930-ban Szinay Béla tábornok, akkori akadémiaparancsnok felügyeletével, dezséri Bachó László őrnagy szerkesztésében és kilenc tiszttársa közreműködésével egy 1000 oldalas, igen szép kiállítású könyvet adtak ki „A MAGYAR KIRÁLYI HONVÉD LUDOVIKA AKADÉMIA TÖRTÉNETE” címmel az akadémia alapkőletételének 100 éves évfordulójára.
Ebből a könyvből valószínűleg már nem sok példány maradt meg. A legtöbbje zúzdába kerülhetett, vagy a már e világból elköltözött tulajdonosai könyvespolcain húzódik meg. Ezért ennek a könyvnek a lerövidített tartalmát (avatási névsorok nélkül) megkíséreltem újra leírni, majd hozzáadtam a Ludovika és az idővel felállításra került testvérakadémiák 1930-tól 1945-ig folytatódó történetének az ismertetését. Szükséges, hogy ez a múlt el ne felejtődjék és hogy a magyar nemzet jelenleg élő és a jövő nemzedékei is tudjanak a Ludovika Akadémia intézményének igaz történelméről, mert erről 1945 után a kommunista államrend hivatalnokai, történészei csak rosszat, többnyire valótlant beszéltek. A katonatisztikart marxista szemlélet alapján osztályellenségnek minősítették.
Ezt a könyvet már régen meg kellett volna írni, de azok, akik erre a legalkalmasabbak lettek volna, az ellenséges körülmények közepette ezt nem tudták megtenni. A kutatás lehetőségei és eredeti dokumentáció hiányában ez a feladat a háború után a világ szabad országaiban szétszórtan élő volt ludovikásokra hárult, illetve arra a néhány személyre, akik egy lelki kényszer hatása alatt foglalkozni óhajtottak a témával és levelezés útján elkezdték az adatgyűjtést.
A Ludovika Akadémia utolsó parancsnoka, Kocsis László vezérkari ezredes életének végső tíz esztendejét Argentínában arra fordította, hogy az akadémiával kapcsolatos emlékeket, tárgyakat, leírásokat összegyűjtse. Bajtársaival folytatott 520 eredeti és másolatokból álló levelezését halála után vitéz Duska László vezérkari beosztású százados Buenos Aires-ből a kanadai Calgary-ba hozta, ugyanakkor a háború után kétszer is elveszett, majd meglelt ludovikás zászlót is a csomagjába tette.
Később vitéz Duska Lászlótól engedélyt kaptam, hogy a Ludovika zászlójának a történetével foglalkozzak. Segítségével betekintést nyertem a Kocsis ezredes által összegyűjtött levelezésbe. Ekkor, 1986-ban határoztam el, hogy nemcsak a zászló, hanem az akadémia történetét is leírom, amely történet a testvérintézetek históriájával is összefonódik.
Levéltári kutatás és kellő dokumentációk nélkül ez a munka csak lassan formálódott. Szinte reménytelennek tűnt fontos események felderítése, tanúk megtalálása. Csak a nyugati országokban élő volt ludovikások segítségére, emlékezetére számíthattam. Ez a segítség lassan, majd 1989-től az otthon élő volt ludovikások bekapcsolódásával fokozatosan érkezett meg, mintegy 1800 levélváltás formájában.
Az egyik legjelentősebb forrásmunkám az 1930-ban kiadott Bachó-féle, a Ludovika Akadémia történetét magábafoglaló könyv volt, amelyet nevelőapám, Fülöpp József őrnagy az emigrációba magával hozott és nekem ajándékozott.
Segítségemre volt az is, hogy a Kocsis-féle gyűjtemény, amelyet ő „Ludovikás Irattár”-nak nevezett, magában foglalt régi Ludovikás Levente évkönyvek egyes fénymásolatban készült fejezeteit is. Ezeket a Bécs környékén élt Újvárosy Dezső vezérkari ezredes titkos utakon Magyarországról, egy könyvtárból kettesével kikölcsönzött és Bécsben másolt le az akkoriban ott már használt, de még kezdetleges elektronikus másoló gépeken. A hiányzó évkönyveket pedig idővel sikerült beszereznem. Ezeknek a forrásoknak a birtokában a teljesség igénye nélkül, de mindig a tényeket keresve dolgoztam az akadémiák történetének megírásán.
1990-től – a magyarországi kommunista rendszer leváltása után – a hazai források keresése és felhasználása is megindult. Az idő rohamos múlása arra kényszerített, hogy a kitűzött céljaim nagyjából való elérése után, a kutatást befejezzem és a közreadandó anyagot – amelyet a takarékosság érdekében magam gépeltem le és szerkesztettem nyomdakész állapotra – a publikálás útjára bocsássam. E sorok írásakor még nem tudom, hogy ez milyen formában fog megtörténni.
Sajnálatomra, eddig a magyar királyi honvéd tisztképző akadémiák utolsó 5-6 éveinek irattára, ügyvitele sem idegenben, sem otthon nem került elő. Ezek a háború végső szakaszában valószínűleg megsemmisültek. Ami anyagot mégis sikerült összehoznom, az a volt ludovikás bajtársaim segítségével történt, akiknek ezért köszönetet mondok. Ugyanúgy köszönet illeti azokat az újabb bajtársaimat, akik az 1990-ben megújult Magyar Honvédség tagjai közül, akár magánszorgalomból, akár a Hadtörténelmi Levéltár munkatársaiként együttműködtek velem és akiknek segítségével ez a könyv gazdagabb és pontosabb adatokkal készülhetett el.
A segítséget minden bajtársamnak nagyon szépen köszönöm! Könyvem megírásában kiemelkedő szerepet vállalt és támogatást nyújtott személyekről a könyv végső részében külön is megemlékezem.
Ennek a könyvnek a célja a magyar tisztnevelés történetének tárgyilagos bemutatása, amelyet kortársaim nosztalgiával fognak olvasni. Remélem azonban, hogy soraim azokat az olvasókat is elérik, akik olyan nevelésben részesültek, amelynek szelleme ellentétes volt a miénkkel, de megnyervén bizalmukat erényeinkből tanulni, hibáinkból okulni fognak. Megismerik ugyanis a Habsburg-kor ellenséges, majd lassan enyhülő hozzáállását a magyar tisztikar felállításához, később a Horthy-korszak csak magyar érdekeket szolgáló, de szegénységgel küzdő éveit a nagyhatalmak érdektelensége és ellenségeink fojtogató politikája közepette. Végül megismerik lassú erősödésünket, majd bukásunkat egy geopolitikailag ránk kényszerített világháborúban. A jelen és a jövendő magyar tisztikar hagyományait csak ezekből a korokból építhetik fel újra!
Abban a hiszemben bocsátom útjára ezt a munkát, hogy az alig hét évtizedes magyar akadémiai tisztképzés történetének egy kiadásban való megörökítésével és megjelentetésével hozzájárulhattam a magyar katonaeszmény megőrzéséhez. Ugyanakkor leróttam hálámat az alma maternak, amely utáni tiszteletemet és emlékezésemet külföldi életemben is mindig magamban hordoztam.
Katonai főreáliskolás koromban elfogadott és máig is magatartásomat vezérlő gondolattal, egyben fohásszal zárom soraimat:
„Adassék tisztelet a magyar katonaeszménynek,
A Hazáért megdicsőültek szelleme töltsön el
És a Magyarok Istene legyen velünk!”
(A Zrínyi Miklós reáliskolai nevelőintézet
és a Ludovika Zrínyi-körének jelmondata.)
A kanadai Calgary-ban, 1994 nyarán.
Rada Tibor
m. kir. hadnagy
tartalékos honvéd őrnagy
|
|
|
|
| KATALÓGUS | TARTALOM |
