„Rendületlen bátorság és kitartás jellemzi a tüzérséget. Ágyúinak elvesztése kimagasló vitézségéről tanuskodik és csak annak a csapatnak válik szégyenére, melynek a tüzérséget oltalmazni kellett volna. Az ágyúk elvesztése jelenkorunkban az, ami a multban a zászlók elvesztése volt. Az a hadsereg, amely tüzérséget elvesztette, becsületének zászlaját is ott hagyta a visszavonulás sáros, piszkos, anyontaposott országútján!” (Waldstätten: Taktik.)

Ezt tanultuk a nagy háború előtt, így viselkedtünk a háború alatt! Ágyúink elvesztése ritka és indokolt esetekben történt és én nem tudok esetet, amely fegyvertársainknak szégyenére vált volna!

Egy nagy bajunk volt a háború elején, hogy kevesen voltunk. A tüzérek minden alkalommal kérték, követelték az ágyúk, tarackok — különösen a hadosztálytüzérség — számának felemelését és az elavult mintájú tarackok és hegyiágyúk kicserélését, de erre soha sem volt pénz. Egy 1912-ben tartott értekezleten a tüzérség képviselője arra figyelmeztette az új hegyi ágyúk megrendelését ellenző bizottsági tagokat, hogy „azt a pénzt, amit a tüzérség rovására megtakarítunk, háború esetén gyalogságunk vérével fogjuk megfizetni”. Sajnos, ez 1914-ben be is következett! Támadásra nevelt gyalogságunk, a tüzérségi előkészítés eredményét be sem várva, támadott és hihetetlen mérvű veszteségeket szenvedett.

Reméljük, hogy Honvédségünk vezetői mindent el fognak követni, hogy azok a hibák, melyeket a régi monarchia hadseregének vezetői 1914 előtt elkövettek, ne ismétlődjenek meg!

vitéz tiszabeői HELLEBRONTH ANTAL
m. kir. ny. áll. tüzérségi tábornok.