Hadseregek, fegyvernemek története – könyvek

PUNKA – SÁRHIDAI – ZSÁK : Légi győzelmek és veszteségek : 1914–1945 (előszó)

Ez a munka mintegy 40 évi kutatás, gyűjtés összegzett eredménye. Most, pályafutásom vége felé közeledvén, írásban hátrahagyom az utókornak, ami megtalálható volt, de a hiányok pótlása és a szétszórt hagyatékok felkutatása a jövő történészeinek a feladata marad. E jelentős terjedelmű anyag összeállításában Punka György és Zsák Ferenc voltak a segítségemre.

Magyarország mindkét világháborúnak résztvevője volt, elég súlyos veszteségekkel és károkkal. Ezeket azonban sem az események idején, sem utólagosan nem dokumentálták és összegezték általában politikai indítékokkal. A repülőcsapatok, majd a Légierők mindkét háborúban mostohagyermeke volt a hadseregnek, amelynek meg is voltak a következményei. A fő hangsúly a szárazföldi haderőn volt, ezért sem a repülőfegyvernem, sem a légvédelem nem kapott elegendő pénzt, forrást és anyagot. Ez viszont növekvő veszteségekhez vezetett a fronton, és a hátországban is, amelyek drasztikusan csökkentették az ország hadigazdasági teljesítményét.

Az első világháborús időszakban a ballon-, léghajó-, majd repülőcsapatok a Heer alárendeltségében műkődtek, önállóságuk nem volt. A tengerészeti repülő-alakulatok a Kriegsmarine részeként a Flottaparancsnokság alárendeltjei voltak. Ez azt eredményezte, hogy máshol nem alkalmazható tábornokokat, illetve tengerésztiszteket állítottak az élükre, akik nem voltak szakemberek, sőt, műszaki ismeretekkel sem rendelkeztek. Ez a harcvezetésben, a stratégiában természetesen megbosszulta magát. A katonai vezetésnek nem sok fogalma volt a repülőgépgyárak lehetőségeiről, felszereltségéről, a tervezési kapacitások elégtelenségéről. Ugyancsak nem törődtek a hadigazdaság problémáival, nevezetesen a nyersanyaghiánnyal és a színesfémek állandó hiányával. Ezek nélkül minőségi repülőgépet és motort gyártani nem lehet. Így a gyártó bázis elégtelen maradt, nem készleteztek hiányzó nyersanyagokat, és nem volt elegendő olaj- és benzinkészlet sem. Mindezeket a harcok kezdete után vérrel kellett megfizetni, mert a műszaki hibás balesetek száma egyre nőtt.

A háború alatt korrekt eredmény- és veszteséglista soha nem készült. A Nachrichtenblatt című kiadvány számos eseményt és halálozást közölt, de biztos, hogy az összes nem jelent meg. Arról nem is beszélve, hogy Magyarországon ma sem rendelkezünk levéltárilag az összes számmal. A Hadsereg-főparancsnokság, az A.O.K. – Armee Oberkommando – részletes és korrekt veszteségjelentéseket soha nem készített, füzetekben jelentetett meg több százezer nevet, de ez nem volt teljes. Csak 1919 után próbáltak pontos jegyzéket készíteni az eltűntek figyelembevételével, de ez a Monarchia utódállamainak csak nagyvonalakban sikerült. Eszerint Ausztria és a csatolt tartományok 800 ezer halottat és egymillió sebesültet vesztettek, a Magyar Királyság 661 ezer halottat, 743 ezer sebesültet vesztett kerekített adatok szerint. Ebben a sebesültek utólagos elhalálozása nem szerepelt, pedig ez is 12-15%-ot tett ki. (vitéz Aggházy Kamil–Stefán Valér és Julier Ferenc id. művek 309., 297. old.) Más adat szerint a Monarchia összes vesztesége 1 534 200 halott és 1 943 ezer sebesült volt, beszámítva a 226 200 eltűntet is. Ebben a katonatömegben a repülőcsapatok (Heer, Kriegsmarine és balloncsoport) összesen 1836 fős dokumentált vesztesége eltörpült. Mivel egyik jegyzék sem volt teljes, a hiányzó adatok miatt 2000 fővel lehet számolni. Ennek ellenére e nem túl nagy lista összeállítására sem voltak képesek a két utódállam hatóságai. A flotta veszteséglistája már az SHS. Királyság keretében az 1920-as években elkészült, pedig az sem volt nehezebb feladat.

Az eredeti iratanyag csak Bécsben volt megtalálható, a mai napig is ott van, már amennyi fennmaradt belőle. A hadtestparancsnokságok összesítő jelentései és az egyes Flik-ek hadinaplói tartalmazzák mindazt, ami elérhető volt. Mindezekből Magyarországon semmi sem készült, mert az elöljáró parancsnokságok osztrák területen voltak. A hivatalos HM-szervek és a Hadilevéltár lényegében nem tett erőfeszítéseket az adatok és a dokumentumok, főleg másolatok megszerzésére. Ennek semmi nyomát nem találtam 40 évi kutatás alatt sem. Holott ez ért volna a legtöbbet, mert az akkori 1920–1940-es időszakban még a legtöbb okmány megvolt, és a két állam között aránylag jó volt a viszony. A tétlenségben az érdektelenség lehetett a döntő ok. Csak 1938-ban rendelte el a HM az első világháború teljes történetének megírását, benne főleg a magyar egységek, alakulatok részvételét. Ezt 12 kötetre tervezték, 1940-től csak az első három jelent meg, a negyedik már 1943-ban kéziratban maradt, nem volt papír. 1945-ben ez az anyag elveszett, a továbbiakhoz összegyűjtött dokumentációs anyag szétszóródott, ma sincs belőle semmi. Így a tervezett legnagyobb magyar munka nem készült el.

Az a pár repülő témájú könyv, ami az 1930-as években megjelent, nem képez hiteles forrásmunkát, legfeljebb képanyaga idézhető. Vitéz Madarász László, vitéz Boksay Antal, vitéz Hefty Frigyes könyvei erős forráskritikával kezelendők, mivel számos torzítást tartalmaznak, hogy a múlt dicsőségesebb legyen. Ebben a legrosszabb a nevek erőszakolt magyarosítása, ami a német eredeti magyaros visszafordításából jött létre. Egyrészt az illetők nem használták így a nevüket, másrészt ennek semmi köze eredeti nemzetiségükhöz. A Magyar Királyság területén 14 nemzetiséget jegyeztek hivatalosan, és az illetőket oda regisztrálták, ahova vallotta magát. Ez pedig csak a tisztek személyi törzslapjáról vagy az altisztek úgynevezett nyilvántartó kartonjáról derül ki. Ezekből viszont Magyarországon szinte semmi sincs. Így a későbbi válogatások alapja az illető születési helye és magyarnak tűnő neve volt. (Lásd Aviatika 1930/10. szám és Magyar Szárnyak 1939/9–10. számban közölt jegyzék.) Előbbi 280-ra, utóbbi 250 főre teszi a magyar nemzetiségű hősi halottak számát, de nem közli, minek alapján. Ugyanis figyelembe kellene venni a magyar honos és a magyar nemzetiségű közti különbséget.

A HM 1938-ban rendelte el a „Hősök könyve” elkészítését, amely ennek a 250–280 főnek az adatait és fényképét tartalmazta volna – nyilván a készülő „Magyar Tüzér”, „ Magyar Huszár”, „Magyar Gyalogos” és „Magyar Műszaki Csapatok” mintájára. Bocsor Elemér repülő százados kapta a feladatot, de a két cikkben megjelent felhívás és lista után semmi sem történt, a kérdés lekerült a napirendről. Sajnos ennek kéziratos anyagaiból semmi sem maradt fenn, ugyanúgy, mint a Magyar Szárnyak Szerkesztőségének iratanyagából sem. A háború alatt ebben a témában már semmi sem jelent meg, 1945 után pedig 25 éven át hallgatás fátyla borította a témát. A néhány magyar szerző a korábbi anyagokat vagy listákat másolta minden ellenőrzés nélkül.

1970-től kezdtem az anyag összehordását elölről, mert a hadtörténet leírja az eseményeket, és nem törődik a napi pártszempontokkal. Eközben minden új Ausztriában jelent meg, a szerzőket itt 1955 után nem korlátozta semmi. H. Hugo Sokol, Peter Schupita és a cseh Reně Greger teljes részletességgel feldolgozta a tengerészeti repülés eseményeit és géptípusait. Itt minden gépről és minden személyről el tudtak számolni, ezek a listák lényegében teljesek. A Heer erőiről több cikk és E. Peter, illetve R. Keimel könyvei jelentek meg, a légi győzelmekről több cikk is készült, illetve az O'Connor-féle könyv is ezzel foglalkozik. Ezek általában tízig, néha ötig tárgyalták a légi győzelmeket, tehát csak az „ászokkal” foglalkoztak. Ezek között ismeretlen lényegében nincsen, annál több új név merült fel az 1, 2, győzelmes személyzet soraiban.

A helyzetet az változtatta meg, hogy mintegy 10 évvel ezelőtt az osztrák Kari Meindl amatőr kutató, elunva az eredménytelenséget, új módszerrel kezdte összegezni a légi győzelmeket és veszteségeket. Mivel a repülő-alakulatok a Heer hadtesteinek voltak alárendelve, jelentéseiket is oda terjesztették fel. Ezek a hadtestparancsnokságok küldték fel az AOK-nak eleinte Teschenbe, majd 1917-től Badenbe a jelentéseket. Nincs garancia arra, hogy változatlanul továbbították, amit kaptak, vagy összevontak, esetleg kihagytak belőle. A háború során 24 hadtest működött, ezeknek 79 Flik (repülőszázad) volt alárendelve. (54 vegyes feladatú, 20 vadász Flik 1–74 és 5 nehézbombázó Flik 101G–105G.) Hatalmas iratmennyiség volt, a kutató hét éven át dolgozott a feltárásán, és munkáját 11 kötetben foglalta össze. Ez a létező legnagyobb és legrészletesebb munka ebben a témában.

Mivel kilenc kötet van belőle a HM Hadtörténeti Levéltárában, ebből kezdtük el a nagy listák összeállítását. Sajnos a két utolsót a mai napig sem sikerült Bécsből megkapni, így a Balkán feletti, Szerbia, Albánia és Románia feletti légi események hiányosak. Az egyéb hazai forrásokból talált adatokból két további lista készült, amely mutatja, hogy a Kriegsarchív anyaga nem teljes.

Valójában mind a 79 Flik hadinaplójának tételes vizsgálatára lenne szükség, de ezek jó része nyilván nincs meg. A csapatok ezt vitték magukkal, csak háború után került volna leadásra. Ehelyett a visszavonuláskor és az összeomláskor nagy részüket nyilván elégették, hogy ellenséges kézbe ne kerüljön. Erre nyilvánvalóan Meindnek sem volt lehetősége, másrészt ez már nem egy emberes munka, az anyag mennyisége miatt. Valójában nem tudjuk mennyi maradt fenn a naplókból, de pontosabb adatok csak ezekből remélhetők. A jelen összeállítás tartalmazza a magyar nyomtatott anyagokból kigyűjthető neveket is, amely az osztrák anyagban nem szerepel. A bizonytalan neveket is felvettük, hogy feledésbe ne merüljön, talán egyszer lesz mód ellenőrzésükre is. Úgyszintén több változat van egyes nevek írásmódjára vagy keresztnevekre. Ezek zárójelben szerepelnek alatta vagy mellette. Eredeti személyi okmányok nélkül ezek helyessége nem dönthető el.

A második világháború időszaka

A trianoni békediktátum eltiltotta a katonai repülést is, így repülő-alakulatok nem létezhettek. Ennek megkerülésére bevezették az álcázott, fedőszervekbe bújtatott repülőkiképzést. 1922-től 1938-ig hivatalosan katonai repülés nem volt Magyarországon. Felállították a Légügyi Hivatalt, amely koordinálta a polgári repülést, légi forgalmat – amely döntően külföldi volt – és a hazai repülőszervezetek működését. A „Repülő időjelző alcsoport”-ok, a „Postarepülők” jelentős számban szerepeltek, mivel az álcázott repülőkiképzés bázisai voltak. A közben bekövetkezett katasztrófákat, baleseteket hivatalosan nem jelentették be. Legtöbbször a család gyászjelentése volt az egyetlen forrás – valamelyik napilapban megjelenve –, amely utalt repülőeseményre. Ezért összefoglaló lista soha nem készült, legalábbis nincs semmi nyoma. A LÜH 1938 szeptembere után beolvadt a Légierők Parancsnoksága szervezetébe, amelynek csak egyik osztálya volt. Valószínűleg a gyűjtött anyagot vitte magával, de eredmény nem lett belőle.

1944. december első napjaiban a Budapestet kiürítő parancs nyomán a Légierő Parancsnokság irattárát és anyagát Budapest I. kerületi Hunyadi János utca alatti épület udvarán elégették. Ebből elsődlegesen semmi sem maradt, ami a Légierő Parancsnokság iratokról ismeretes, azok átiratok vagy másolatok, amelyeket más HM-szervek vagy ipari üzemek kaptak. Ezek egy része maradt fenn, az egyéb iratok között. Így a legfontosabb alapvető dokumentumsor megsemmisült. Az átmeneti időszakról 1937–1941-ig három repülőesemény-jegyzék ismeretes, amelyeket Heks Ákos, a Debreceni Repülőgép Javító Üzem főmérnöke állított össze. Ezek elsősorban a repülőgépekkel való elszámolást és javíthatóság mértékét tartalmazták, de legtöbbször feltüntették a személyzet nevét is.

Az 1939-es harcok kezdetétől a repülőszázadok az illetékes Osztályparancsnokságnak jelentettek, ez továbbította a Légierő Parancsnokságnak. Illetékességből a HM nyilvántartó osztálya megkapta a személyi részt, ők értesítették a családot vagy rokont az illető személy haláláról vagy eltűnéséről. A veszteségi kartonokat csoportosítva tárolták, ezek száma egyre nőtt, de listát vagy jegyzéket a HM nem jelentetett meg. Ennek semmi nyoma nincs. Az 1941-es műveletek után a frontok az ország határain kívül húzódtak, itt már kárpátaljai, galíciai, ukrajnai katonatemetőkben kellett a hősi halottakat elhelyezni. A helyszínekre és az adatokra a legjobb forrást a Katonai Tábori Lelkészi Szolgálat jelentései tartalmazták, sokszor helyszínrajzi vázlattal együtt. A háború elején még néhány cikk közölt személyi részleteket a légi eseményekről a Magyar Katonai Szemlében, a Magyar Szárnyakban és a Magyar Futárban, de 1942 után ezek is elapadtak. A fennmaradt kevés okmányanyag a 101. Vadászezred iratgyűjtőjében maradt ránk, amely tartalmazta az előd 101. Osztály, majd a kilenc század névsorának nagy részét. Az egyéb alakulatok névsora és veszteségeik jórészt a túlélők visszaemlékezéseiben és az emigrációs irodalomban jelentek meg.

Az alapvető változás a HM Hadisírgondozó Iroda égisze alatt megjelentetett háromkötetes halotti jegyzék volt (Ahol sírjaink domborulnak...). A legtöbb nevet ebből gyűjtötték ki, de nem volt egyértelműen elválasztható a hajózószemélyzet és a repülőalakulatok földi részének legénysége. Ezért ahol biztos, hogy nem repülőszemélyzetről van szó, azt N.R. jelzéssel láttuk el. Az azonosítható ejtőernyősöket külön jegyzékben foglaltuk össze. Ez a jegyzék sem lehet teljes, egyszerűen a háború utolsó szakaszáról – 1944 novembertől 1945 májusig – nincs elegendő adat. Az bizonyos, hogy az összes eltűntet a hősi halottak közé kell számítani.

Az segíthetne a hiányokon, ha az ország összes községének és városának közigazgatási és egyházi temetési jegyzékét át lehetne vizsgálni. Erre viszont sem módunk, sem lehetőségünk nincs.

Sárhidai Gyula

KATALÓGUS		TARTALOM