SZENTKLÁRAY : A dunai hajóhadak története (előszó)
Magyarország honvédelmi intézményei közt, a legrégibb időktől úgyszólván napjainkig, egy nevezetes hadi tényezőt látunk szerepelni, mely azonban irodalmunkban sem hadtörténelmi szempontból, sem culturális tekintetből nem volt még figyelemre méltatva. Értem a hazánk nagyobb folyóin, nevezetesen a Dunán szerepelt hajóhadakat, főkép pedig a magyar hajós népek, király-naszádosok és a későbbi sajkások intézményét.
A magyar nemzeti őshadak főelemét kezdetben tudvalevőleg a nyilakkal, karddal, vérttel és kópjával fegyverzett könnyű lovasság képezte. Csak a honfoglalást követő későbbi századokban tette szükségessé az európai hadakkal való megismerkedés és gyakori mérkőzés a nehéz lovasságnak, meg a gyalogságnak életbeléptetését. Azonban a magyar hadrendszernek már ezen első európai alakulása idejében egy harmadik hadelem is tért kezd vala foglalni a magyar hadseregnél: a királyi hajósok s későbbi király-naszádosok fejedelmi hada. Ez volt hadseregeinknek ékessége, dísze és olykor legfélelmesebb osztálya. Ez adta meg háborúba vonuló seregeinknek a tekintély nagyobb súlyát, melyet elleneink a szerint mérlegeltek, hogy mekkora hajórajjal volt képes a nemzet szembeszállni a vizen támadó ellenséggel. Krónikák, legendák, évkönyvek, egykorú hadi tudósítások s hadleirások híven, vagy legalább közel híven jegyezték fel a magyar folyami hajóhadak erejét és viselt dolgait. De annál mostohábban bántak vele egyetemes hontörténelmi műveink, sőt még a speciális hadtudományi munkák is, az e fajta históriai irodalomnak egész homlokvonalán keresztül. A hajóhadat legfeljebb csak staffage gyanánt hozzák fel egyes kivételes események ecsetelésénél; csak a háttér homályában s mindig futólagosan és felületesen említik. Legtöbbször a gyalogság nevezete alá foglalják hadi hajók legénységét is, noha a hajógyalogság, még az önálló magyar hajóhadi intézménynek elhanyatlása korszakában is, mind szervezetre, mind taktikára nézve különbözött szárazi gyalogságtól, úgy hogy az egyiknek győzelmei vagy vereségei korántsem tudhatók be a másiknak dicsőségére vagy rovására. Vizi hadaink egészen sajátszerü intézményének sem múltját, sem történelmi fejlődését, hajóhadainknak sem szervezetét, sem hadviselésök módját, sem fegyvereit nem ismerjük még egy e tárgygyal tüzetesen foglalkozó monographiából.
Nemzeti hadviselésünk és haderőrendszerünk történelmének egyes fejezeteit ragyogó szellemek és alapos tudósok világították már meg. Dolgozataik új irányt jelölnek kritikai történetirásunk mezején, és valóban gyöngyei a magyar tudományos irodalomnak. Programmot nyujtottak, hogy a felfogás minő magaslatáról kelljen hadtörténelmünk mozzanatait megitélnünk. Kitünő ismerői a magyar hadak alkotó elemeinek, utólérhetetlenek a magyar taktika jellemzésében és birálásában. De a vonzó képben, melyet például az ázsiai és honfoglaló ősök hadi szervezetéről és verekedési módjáról, a magyar lovasságról és gyalogságról, a hajdukról, hadzsoldosokról vagy a fekete seregről, a classikai renaissance hadművészetéről, a várerőd és erődítés régi rendszeréről elénkbe tárnak, egészen kitértek a magyar folyami hajóhad emléke elől. A hadtudomány külföldi képviselői közül nehányan hadviselésünk vízi eszközeire is figyelemmel voltak ugyan, csakhogy nem hatoltak előbbre a XVI. századnál, és tárgyunkra vonatkozólag oly feltünö tájékozatlanságot árulnak el, miszerint a magyar folyami hajóhad kérdésében lehetetlen az ő tekintélyökre támaszkodnunk. Nehány lapra terjedő közleményeik a magyarországi hajóhadról csak fogyatékos kivonatok a nyomtatásban megjelent hadi jelentésekből, melyek alapján a magyar hajóhadról szóló adatokat vagy hézagosan adják, vagy czélzatosan ferdítik és anachronismusokkal hamisítják. Szóval, a közforgalomban levő hadtörténelmi munkák, melyeket nagyérdemü szerzőik tisztelt nevének fölemlítése nélkül is mindenki ismer, bár eléggé széles alapokon terjeszkednek ki a nemesi és jobbágyi fölkelés, a gyalog, lovas és tüzér katonaság, a zsoldos és önkéntes had, a telekkatonaság és a vármegyék zászlóaljai, a vitézosztályok létszáma és alkata, a zászlóaljak osztályozása, a használt fegyvernemek és hadi jelek, a hadak fegyelme, vitézsége és taktikája ismertetéséhen: a magyar hajóhadat vagy egészen mellőzik, vagy csak az I. Ferdinand alatt életbeléptetett hat főkapitányság említésénél hozzák fel nehány szóval, mint a végvárak és partok őrizetére rendelt külön hadcsapatot.
Pedig a dunai hajóhad, mint önálló, hadi szervezet, minden időkben korszakias hatással dicsekedhetik. Magyarország vizi hadrendszere történetirásunkban is bizonyára behatóbb megfigyelésre méltó. Korára nézve felhat az ősidők ismeretlen homályába, az ezeréves magyar államban pedig egydős a magyar királysággal. A XI. század óta állandóan lényeges alkatrésze nemzeti hadaink szervezetének a nélkül, hogy azt áthatóbb tanulmányozás mellett tudomásul vettük volna. Találkozunk vele a magyar hadsereg számos világtörténelmi viadalaiban, mikor a haza egére vészföllegek emelkednek s mikor a fenyegető veszély kitartóbb buzgalmat igényel az idegen uralom jármától való szabadulásra. Ott küzd bátor elszántsággal már első Árpád-házi királyaink zászlaja alatt, a vad erőszaknak elnyomásánál, a külellenség gyakran ismétlődő rohamainak visszaverésénél, sziklavárak megvivásánál, népek és országok hóditásánál. Sokszor egészen magára hagyatva, bástya gyanánt öntestével torlaszolja el és fedezi a haza határait, vagy ketté metszi a Dunán és a Tiszán, a Száván és Dráván az ország szivébe törekvő ellenséges hadak országútját. Védelmezi a hont északon a német császárok telhetetlen hóditási vágya, délen a hatalmas bizanti birodalom, majd a keleti barbár világ rettentő invasiói ellen. Termetes szörnyű gályáival egy pillanat alatt fölszerelt népes várakat állít az ellenség útjába folyamok közepén; ügyes, könnyű és mozgékony, karcsú s hajlékony hajóival vezeti vagy kiséri a védő, ritkábban a támadó gyalog és lovas hadoszlopokat; kémszolgálatokat teljesít, gyakran lest vet az ellenségnek és észrevétlenül, nesztelen, olykor szélsebesen siklik oda az ellenfél tábora alá, majd ismét lobogó haraggal vitorláz várfalai tövébe; egyszer központot képez, másszor tartalékot, felmerülő szükség szerint, a mint azt a király vagy a vezér taktikája, a kapitány és a vajda eszélye megkivánja.
De miveltségtörténelmi szempontból is fölötte érdekes közelebbről megismerkednünk egy olyan hadi intézménynyel hazánkban, melynek élén néha külföldi tapasztalatokkal biró világlátott és tengeren képzett jeles katonák, vagy befolyásos magyar főnemesek és kiválóan kegyelt udvari emberek vezérkedének. Ezek állandó érintkezése, majdnem családias közlekedése népünk és katonaságunk vizi hadosztályával nem maradhatott mívelő hatás nélkül. Folyóink partvidékén, a hajós telepek, a naszádosok és sajkások gyakorlati nautikus iskoláiban, úgyszólván éjjel-nappal a viz hátán, neveltetett és edződött már a zsenge gyermekkortól fogva egy átöröklés útján állandósult magyar vizi légió, mikor Magyarországban még nem létezett, semmiféle állandó had.
Ez a híressé lett magyar »militia navalis«, mely fáradságos és nagy ügyességgel járó vizi hadmesterségét valóban művészet gyanánt, egészen hagyományos antik formák szerint gyakorolta, s mely a hőslelkűség, kitartás és társadalmi fegyelem szigorú kellékein kivül még tulajdon fegyverzettel, fölszereléssel és a többi hadelméleteinktől különböző tulajdon folyambeli stratégiával birt. Meghonositá hazánkban a hadi hajó- és hidépités mesterségét, és már a magyar királyság első századaiban hajóépítő népes gyártelepeket létesített, melyeknek XVI. századbeli czéheiben a hajóépités technikája oly fejlett tökélyre emelkedett, hogy Bécsbe is tőlünk szegődtették el a hajóépitő pallérokat.
Ám ha áll az, hogy a legrégibb történet a hadak története, melylyel a leginkább hóditások által létrejött államnak fejlődési mozzanatai is szorosan egybefüggnek; ha a hadak a világtörténelem tényezői, melyek valamint általában ösvényt készitének a nemzetiségnek, míveltségnek, polgárosodásnak, művészeteknek és a béke minden áldásainak; ha nálunk is fentartották. nemzetünket, védték és terjesztették míveltségünket: akkor valóban nem kis fontossággal bír történelmi ismeretünk haladására a hadi eseményeknek és a hadakozás eszközeinek mentől szabatosabb, minél részletesebb ismerete. Nemzeti történetirásunk egy kimagasló alakja, Ipolyi Arnold, csak pár évvel ezelőtt jelszó gyanánt hangoztatá, miszerint a hadtörténelmi adatok felkutatása, gyűjtése és tudományos vizsgálata főfejezetét képezi míveltségtörténelmi feladatainknak.
E buzdító jelszó után indultam, midőn hadtörténelmünknek egy olyan ágára vetettem szemeimet, mely még megoldatlan probléma gyanánt állt előttünk, de mely már az eddigi szórványos adatok világosságánál is oly érdekesnek bizonyúlt, hogy a vele való legkimerítőbb foglalkozást, a legterjedelmesebb nyomozásokat méltán megérdemlé. Mindazonáltal hiú és fölösleges dolog lenne azzal ámítanunk magunkat, hogy a magyarországi vizi hadviselés valami speciális magyar inventio, vagy hogy az saját magyar nemzeti typussal birt volna. A vizi hadakozás jelenlegi hazánk nagyobb folyóin és legkivált a Dunán nem magyar eredetű és nem is nemzeti találmány, hanem az őshajdan öröksége, egy ősrégi hadi gyakorlatnak folytatása a magyarok által, mely nemzetünknek nem csak azért vált becsületére, mert utólérhetlen virtuozitással űzte, hanem azért is, mert beköltözése alkalmával okosan tudta felhasználni saját előnyeinek biztositására az új hazában talált régi hadi traditiókat és az európai czivilizáltabb harczmód követelte eszközöket.
A történelmi folytonosság feltüntetésére külön fejezetet szenteltem munkámban a római és a hún-avar korbeli vizi hadviselés, nevezetesen pedig az akkori dunai hajóhadak halavány emlékeinek. Igyekeztem tehát a dunai hajóhadak létezését a legrégibb időkig visszavezetni. E régibb adatok során összeszedtem és lehetőleg egybehangzó rendszeres történelmi rajzzá alakítám a magyar királyi hajósok, különösen a magyar király-naszádosok hoszszú multjának minden jelentősebb eseményeit, valamint a sajkásoknak hadi szolgálatát II. Mátyás országlatától a sajkás intézmény megszűntéig.
Ezen egész anyagot hat szakaszra osztám fel könyvemben. Négy szakasz a dunai vizhaderő történetének, az ötödik folyami hajóhadunk szervezetének, katonai s társadalmi viszonyai ismertetésének, a hatodik a dunai hajóhad vezérei, kapitányai és vajdái időrendi lajstromának van szentelve. Könnyebb áttekinthetés czéljából tartalomjegyzékkel s pontos név- és tárgymutatóval is elláttam munkámat, a mi egyébiránt ma már nélkülözhetetlen kelléke minden terjedelmesebb tudományos könyvnek.
Bár feladatomat a teljes odaadás melegével karoltam fel, még sem térhettem ki egészen az úttörő kezdet nehézségei elől; mert a tárgyamra vonatkozó levéltári adatok csak a XVI. századtól kezdve jelentkeznek. E levéltári anyagot nagyobb részében a budai magyar országos és a bécsi államlevéltárakból merítém, de persze teljesen korántsem meríthettem ki. Sok lappanghat még a fasciculusokban érintetlenül, feldolgozatlanúl, nálamnál szerencsésebb kutatók számára; vagy talán számomra is, ha az Isten alkalmat nyújtana és időt engedne, hogy azt, mi e munkában netán tévesnek avagy fogyatékosnak bizonyúlna, majdan helyre igazíthassam s bővíthessem. Mindamellett e csekélységgel is, mit a dunai hajóhadaknak eddigelé csak kevéssé ismert intézményéről történetirodalmnukba átültetek, némi hézagot vélek pótolni, a mennyiben nagyszámú ismeretlen dolgot derítettem fel.
Kutatásaim közben szíves készséggel segítették elő czélom elérését: Torma Károly, Nagy Imre, Pauler Gyula, Thaly Kálmán, Nagy Iván, Károlyi Árpád, Pesty Frigyes, Ontvay Tivadar, Majláth Béla és Csontossy János akadémiai tagok, nemkülönben Nagy Gyula magy. orsz. levéltári tiszt, Vitkovics Gábor belgrádi főiskolai tanár és Zúber József komáromi főispán. Fogadják mindnyájan meleg köszönetemet.
Hálámat nyilvánítom még Arneth Alfréd udvari titkos levéltári és báró Sacken Adolf hadügyi levéltári igazgatók ő nagyméltóságaiknak a vezetésök alatt álló levéltárak szíves átengedéseért, úgy szintén Angyelics Germán karlóczai gör. kel. patriarcha és érsek ő excellentiájának az előzékeny liberalitásért, melylyel nekem a szerb érseki könyv- és levéltár használatát megengedte s egyúttal Fehérváry László sajkás fővajdának a karlóczai levéltárban őrzött XVIII. századi olajfestésű arczképét is rendelkezésemre bocsátotta.
»Okleveles függeléket« is csatoltam munkámhoz. Munkám, mely eredetileg székfoglaló értekezésnek volt szánva és csak a királyi hajósokról és a király-naszádosokról tárgyaló szakaszt foglalta magában, időközben, főleg barátim ösztönzésére, tetemesen fölgyarapodott és újabb kutatásain alapján még nehány fejezettel bővíttetett. E bővítés is már nagy mérvben igénybe veszi a Magy. Tudom. Akadémia hazafias áldozatkészségét. Véghetetlen tehát a hálám azért, hogy a mélyen tisztelt Akadémia lehetővé tette, hogy ezen egy egész kötetre fölszaporodott székfoglaló munkám kivételképen nem az értekezések során és megcsonkítva, hanem mint önálló mű, teljes egészében jelenhetik meg a nagy közönség előtt. Közöltem összesen XL darab eddigelé kiadatlan közérdekű XVI. századi naszádos okmányt és actát. Ezen emlékek a bécsi udvari titkos és a budai magy. országos levéltárakból valók. A gyűjtést csak arra az időre terjesztém ki, melyből a magyar folyami hajóhadakról, nevezetesen a magyar király-naszádosokról, vagy semmi avagy csak nagyon kevés és hézagos nyomtatott emlékkel rendelkezünk. II. Lajos király 1525. évi pergament szabadalmi levelére vonatkozólag meg kell jegyeznem, hogy bár a m. kir. cancellária által mint »Commissio Domini Regis propria de Consilio« lett kiállítva, kétségtelenül eredeti és teljes hitelű. A király aláírása és pecsétje hiányzik ugyan az okiratról; de hiszen az eredeti okiratok nem minden egyes esetben és nem minden időszakban irattak alá a királyok által. Továbbá a pecsétet tartó három átfűzési hely jól látható az okmányon; a hátirat pedig igazolja, hogy ezen okmány 1609-ben Komárom vármegye közgyűlésén is kihirdettetett. Ehhez ma szintén, mint régen, az eredeti okmány felmutatása kivántatik, sőt régebben az ilyesekben még szigorúabbak voltak, mint ma. Az oklevél eredeti példánya Komárom vármegye levéltárában XXIV. 1525/31. levéltári jel alatt őriztetik. Az »Okleveles függelékben« közölt másolatot Zúber József komáromi főispán úr ő mlga szívességéből vehettem föl munkámba.
A feldolgozásnál figyelemmel voltam hazánk egyetemes történelmére. Nem ragadtam ki az összesemények közűl a vizi hadnak élményeit, hanem elbeszéltem azokat úgy, a mikép magokat valósággal előadták, a többi országos eseményekkel együtt. Fölösleges mondanom, hogy ezen utóbbiak csak a történelmi háttért képezik munkámban, és hogy könyvein főtárgyát Magyarország folyami haderejének története teszi, melyet az országos események közbeszövése által csak érthetőbbé, tanulságosabbá és annál érdekesebbé akartam tenni. Buda visszavételétől kezdve a már sokkal ismeretesebb történelmi háttért is csak egyes érdekesb vonásaiban mutattam be. De azért az ismeretlen részletek eléggé nagy tömegével találkozik az olvasó e könyvnek minden egyes szakaszában, — némely olyan dolgokkal is, melyek nem csak hadtörténeti szempontból érdekesek, hanem középkori magyar történetünk közelebbi megértésére sok tekintetben irányadók is.
Helylyel-közzel idegen nyelvű idézeteket keverten elbeszélésem szövegébe. A tudós olvasó iránti tekintetből és az alaposság kedveért tettem azt. Egyes régiségekről ugyanis lehetetlen az ő koruknak felfogását, szellemét és zamatos velősségét mostani beszédünkkel ágy visszaadni magyarúl, a mint az a régi latin, vagy német emlékekben kifejezve van. Hagytam tehát beszélni a régiséget az ő saját értelmes és utánozhatatlan nyelvén. Ez által is talán mélyebben világíthattam be az ősök útaira. Elvégre is a szerző abban találja fáradozásainak legnagyobb és legédesebb jutalmát, ha a régi dolgoknak mentől hűebb előadásával új törekvésekre súgalmazhatja, okulásra és lelkesülésre birhatja saját korát.
Szolgáljon e könyv is a nemzeti önérzet fokozására és az ősi magyar vitézi hajlamnak élesztésére, nemzeti hadviselésünk dicső múltjának fölelevenitésére s apáink fényes példáinak követésére!
Írtam Török-Becsén, 1885. évi május hó 5-dikén.
Dr. Szentkláray Jenő.
|
|
|
|
| KATALÓGUS | TARTALOM |
