THUKYDIDES : A peloponnészoszi háború töténete (előszó)
Midőn Thukydides történeti művének fordítása ezennel a nyilvánosság elé kerül, helyén van, hogy a fordító mindenek előtt röviden működéséről, eljárásáról adjon számot.
Azon formai, s különösen tartalmi nehézségek miatt, a melyek csaknem lépten-nyomon tornyosúlnak e mű fordítója elé, alig van talán író, a ki fordítójával szemben sürgősebb követeléssel lépne fel, hogy ő vele mennél nagyobb congenialitásban, szellemi rokonságban álljon. E nélkül őt fordítója az általa járt magas ösvényen nem követheti, az ő eszméit fel nem foghatja s kellőleg nem tolmácsolhatja a legkomolyabb, leggondosabb előkészület mellett sem.
E mű fordítója sajnosan érzi, hogy e nagy kivánalomnak eleget nem tehetett. Azonban ama fontos tényező némi pótlékáúl talán szolgálhatott az a hő vágya, hogy ez író gazdag eszme-kincsei ne legyenek már tovább hét pecséttel zárt könyv gyanánt elrejtve a classica philologiával szakszerűleg nem foglalkozó művelt magyar közönség előtt; hogy per excellentiam politikusnak tartott nemzetünk előtt nyiljék meg már valahára, — ha szabad ily merész kifejezést használni, — a politikai tanok ez evangeliuma.
S bár ama fontos tényező hiányát ez elegendőképen nem pótolhatta, súlyosbította a helyzetet még az is, hogy különféle érdekeket kellett szolgálnia. E mű fordítása ugyanis szorosan tudományos szempontból tekintve nem egyéb, mint csaknem szakadatlan lánczolatossággal következő fontos s érdekes philologiai kérdések gyakorlati megoldásának kísérlete; de e mellett igyekszik egy igen tartalmas, sok helyen a homályosságig tömött s eszmékkel mintegy zsúfolt művet mennél élvezhetőbbé tenni a művelt nagy közönségre nézve. A feladat tehát, a melynek a megoldására vállalkozott, a szorosan tudományos érdek mellett a műveltek szélesebb köre érdeklődésének az író iránt való fölgerjesztése.
E helyzetben az itt említett feladattal szemben eljárásomban, mint meggyőződésem szerint a leghelyesebbeket, azon általános irányelveket fogadtam el zsinór-mértékűl, a melyeket Ponori Thewrewk Emil «A helyes magyarság elvei» czímű művében a fordításról szóló VIII. czikkben, a mű 86—91. lapjain kifejtett s megállapított. Itt azonban főképen egy szempont volt az, a mely a feladat lehetőleg sikeres megoldása czéljából sürgősen követelte az alkalmazkodást. S ez nem más, mint az, hogy mind általában az egész műben, mind különösebben ennek jelentékeny s fontos részét képező szakaszaiban, a beszédekben törekedjem ugyan arra, hogy az események indító okait, a történet rejtett alapjait, a népek és szereplő személyiségek tetteinek rugóit képező eszméket, indulatokat és szenvedélyeket ép oly megkapó hűséggel s közvetlenséggel tárjam elő, mint maga az író, de szorosan s kizárólag a magyar nyelvre s a magyar stilus jelenlegi állapotára való tekintettel. Nem alkalmazhattam tehát a beszédekben előforduló szó- és gondolat-alakzatokat úgy és oly terjedelemben, mint az eredetiekben van, s nem utánozhattam különösen az író stilusának kimért s sok helyen homályt szülő rövidségét, szófukarságát. Amaz alakzatok ugyanis az ó-hellen stilusban gyakran előkerülő sajátszerűségek; bennök a Thukydides kortársa, az ő művét olvasván, régóta ismert s élvezett ékességekkel találkozott, mert hisz azok a homerosi eposokban jó részben megvannak.* A mi pedig másfelől a stilus tömörségét illeti, e tekintetben, mivel a fordító nem csak azzal a nyelvvel szemben van kötelezve hűségre, a melyből fordít, hanem főkép s különösen azzal szemben is, a melyre fordít, figyelembe vettem a magyar próza jelenlegi állapotát, beható, gondos vizsgálat alá vettem legkitűnőbb prózaíróink, Szalai László, b. Kemény Zsigmond, Csengeri Antal, s a kit legelsőben kellett volna említenem, a Deák Ferencz stilusát. Az ezek által létesített mintákat igyekeztem szerény tehetségem mértékéhez képest követni. Különösen a Deák Ferencz beszédei azok, a melyek a beszédek áttételénél mérték-adók voltak reám nézve. Ezek ugyanis a stilus plasticitása és tömöttsége tekintetében a Thukydides közlötte beszédeket nálunk a legjobban megközelítik. A tömöttség tekintetében ezek által megszabott korlátokon, meggyőződésem szerint, a magyar genius egyenes megsértése nélkül túllépnem nem lehetett, még ha a tömöttség mellett, a Thukydidesnél olykor mutatkozó homály helyett, az eszmék meglepő tisztasága, világossága is bennök az uralkodó jellemvonás. Általában pedig az itt elmondottak figyelmen kívül hagyása mellett szilárd meggyőződésem szerint fordításom sok helyen visszataszító modorosságba sülyedt volna a nagy közönség előtt, s kimért feszessége magától mindenkit elriasztott volna. Ily munka pedig czéltévesztett s minden igyekezete kárba vész.
A mi továbbá a tulajdonnevek leírása módját illeti, erről is kell egy pár szót szólanom. E fordításban a tulajdonnevek általában görögösen vannak írva. E részben csak két kivétel fordul elő; nevezetesen 1. azok a tulajdonnevek, a melyek a magyar irodalomban mintegy közforgalomban vannak s következetesen egyformán vannak jelölve, tehát orthographiájuk meg van állapítva, azok ezen újabb orthographia szerint vannak jelölve benne, p. Athén, Trója. 2. Azok a tulajdonnevek, a melyek görögös jelöléssel annyira egészen másféle alakúak, hogy teljesen ismeretlenek volnának a görög irodalommal szakilag nem foglalkozó művelt magyar olvasó előtt, abban az alakjukban fordulnak elő, a melyben előtte ismeretesebbek ; így Karthago, Tarentum, Aetna van Karchedon, Taras, Aitné helyett.
Megemlíthetem még itt, hogy e munka a nonum prematur-féle horatiusi kívánalomnak a legteljesebb mértékben eleget tesz. E fordítás, őszintén megvallva, hosszú, fáradalmas munka eredménye s hatodszori átdolgozás után kerül az olvasó közönség elé.
A fordításnál a Classen-féle Thukydides-kiadás szövege szolgált alapúl. (Thukydides erklært von J. Classen. 1. Bd. 1. Buch 2-te Aufl. 1873. 2. Bd. 2. Buch 2. Aufl. 1871. 3. Bd. 3. Buch. 1867. 4. Bd. 4. Buch. 1869. 5. Bd. 5. Buch. 1875. 6. Bd. 6. Buch. 1876. 7. Bd. 7. Buch. 1877. 8. Bd. 8. Buch. 1878. Berlin. Weidmann.) A fordítás szövegét magyarázó jegyzetekkel kísértem; azonban itt, a mennyire csak lehetett, azon voltam, hogy az olvasó figyelmét zavaró közbe szólalásaimmal nagyon gyakran el ne vonjam az írótól. E jegyzetek szerkesztésében felhasználtam a Classen-féle német, valamint a Poppo-féle kiadás (Thucydidis de bello Peloponnesiaco libri octo ad optimorum librorum fidem editos explanavit E. Fr. Poppo. Ed. altera et emendata. Lips. Teubner.) latín jegyzeteit. Ezeken kívűl kalauzaimul szolgáltak: Curtius E. A görögök története, ford. Fröhlich R. I—IV. köt. Budapest. 1875—1880. G. F. Schoemann. Griechische Alterthümer. 2. Bde. 3. Aufl. Berlin. 1871. és 1873. L. Preller. Griechische Mythologie. 2. Bde. 3. Aufl. (v. E. Plew.) Berlin. 1872. és 1875. Fr. Hultsch. Griechische und römische Metrologie. Berlin. 1862. P. Thewrewk Emil. Római és görög pénzszámítás. Pest. 1868. J. B. Télfy. Corpus iuris Attici. Pestini et Lipsiæ. MDCCCLXVIII. Végűl használtam, természetesen nagyon óvatosan, a scholionokat is.
[...]
Végűl szigorú, de kedves kötelességemnek ismerem hálás köszönetemet nyilvánítani a M. Tud. Akadémia classica-philologiai bizottságának s előadójának, Ponori Thewrewk Emil úrnak azért a szíves s hathatós támogatásukért, a melyben ez irodalmi vállalat lehető legteljesebb sikere érdekében részeltettek, továbbá Csengeri János úrnak, a kit a tek. philologiai bizottság munkám reviziójával megbizott, azon buzgóságért, a melylyel az átnézés és utolsó simítás sok alkalmatlansággal járó munkáját végrehajtotta.
A fordító.
* V. ö. A. Nieschke. De Thucydide Antiphontis discipulo et Homeri imitatore. Münden. 1885. 37-70. ll. [vissza]
|
|
|
|
| KATALÓGUS | TARTALOM |
