Kronologikus hadtörténet 2 – Középkor

KÁRPÁTI : Nagy Lajos király nápolyi hadjáratai (előszó)

A könyv témaválasztása egy máig vitatott megítélésű magyar királynak I. (Nagy) Lajosnak, időben és térben jól behatárolható két hadjáratára koncentrál, amelyet csak a tudományos kutatásokat végzők egy szűk csoportja ismer részletesen és tart számon. A munka szempontjából célként fogalmazható meg a magyar Anjou–ág kialakulásának ismertetése, a dinasztikus házassági törekvések bemutatása. Ezeket áttekintve jutunk az írás központi magjába, amelynek közvetlen előtörténetét András herceg nápolyi meggyilkolása képezi. Ez az esemény váltotta ki I. (Nagy) Lajos királyból azt az elhatározást, hogy a dinasztián esett foltot háború által próbálja orvosolni. Foglalkozni kell a hadsereg felépítésével, a különböző fegyvernemekkel, a király kíséretének, a nemesi bandériumoknak, az idegen nációból verbuválódott zsoldosoknak, illetve a hadjáratok megvalósulási feltételeinek reprezentálásával. Részletesen nyomon követjük a hadak felvonulási útvonalait, az elért eredményeket. A tárgyilagosságra törekedve megemlítendő az események árnyoldala. A vizsgálati módszer értelemszerűen nem merül ki eseménytörténet leírásban. Nagy hangsúlyt kap a hadtörténet, a diplomáciai kapcsolatok összefüggéseinek megvilágítása, és kellő mennyiségű gazdaságtörténeti adalék, ami a szintézis kialakítását segíti. Ez a tudományos igényű feldolgozás alapja. A vizsgált témakörben kiváló eligazítást nyújtanak a szakirodalmak. Az elmúlt 150 év idevonatkozó írásai, tanulmányai alapos historiográfiai felkészültséget igényelnek, amelyek kellő forráskritikával alkalmas támpontot nyújtanak. A mindenki által ismert „nagy nevek” mellett külön megemlíteném Miskolczy István piarista szerzetes papot, aki „minden szabad pillanatát a magyar Anjouk külföldi vonatkozásainak felderítésére áldozta."¹ A tényanyag rendszerezésében talán még fontosabbak a korabeli források, amelyek betekintést nyújtanak számunkra az egykori kortársak látószögén át. Ezek közül a Villani testvérek krónikáját emelném ki. Ez a mű primer forrásértékkel bír. A felmerülő kérdések tisztázásával kapcsolatban még érdemes az itáliai szerzők meglátásait figyelembe venni. A terjedelmes tudományos anyag ismeretében valós képet nyerünk I. (Nagy) Lajos király nápolyi hadjáratairól. Munkámban tehát arra vállalkozom, hogy az Anjou–kornak egy szűk szegmensére fókuszálva, a nápolyi hadjáratok történetét mutatom be, az előzmények figyelembevételével.

A magyar királyok közül egyedül I. (Nagy) Lajost illették már kortársai is a „nagy” melléknévvel. A szó pontos értelmét nehéz visszaadni magyarul. A latin nyelvben általánosan három melléknevet használtak a nagyság kifejezésére. Az altus a magasság mellett – többek között – az elmélyültség, vagy mélység értelemben volt használatos. A leggyakrabban előforduló jelző a magnus volt. Ez a testi attribútumokra vonatkozott, mint például magas, erős. A grandis szó jelentése nem az ember fizikai nagyságának vagy államférfiként alkotott monumentális művének jelölésére szolgált. Inkább magasztos jellemét volt hivatva bemutatni. I. (Nagy) Lajos király esetében ebben a kontextusban jelent meg a grandis melléknév, amely magába foglalta a becsület és erényes élet szeretetét, a római katolikus hit védelmét a pogányokkal, eretnekekkel szemben, és az irgalmasságot a legyőzöttekkel. Ellenfelei is tisztelettel írtak a nagy királyról. Természetesen nem a diplomáciai levelezésekre gondolunk, amelynek megvolt a maga kötelező stílusa. Lorenzo Monacis, aki a Magyar Királysággal ellenséges Velencei Köztársaságnak volt magas rangú állami tisztviselője, „a királyok dicsőségének nevezte őt, aki népét gazdaggá, nevét tiszteltté és félelmetessé tette, s hírét a csillagokig emelte.”² A kereszténységért folytatott küzdelmének elismeréseként a pápaságtól megkapta az Úr atlétája címet. Uralma alatt a Magyar Királyság az európai politika egyik központi meghatározójává vált.

Mivel már a kortársak is „nagy” jelzővel és tisztelettel illették a magyar királyt, ezért a továbbiakban mi is ezt fogjuk használni. Vállalva ezzel annak ódiumát, hogy a mai történetkritika megközelítéseinek kereszttüzébe kerülhetünk. Véleményem szerint posztmodern korunkban egyre nyilvánvalóbb, hogy nem igazolható a hagyományos történelemszemlélet azon intencionális megközelítése, amely a múlt eseményeit utólag értelmezi, így jutva el a tárgyilagosságra. Ennek korlátja maga az ember, aki a posteriori ismereteivel mélyen benne gyökerezik saját korában és annak gondolatiságában. Tehát az emberi megértést nem lehet az emberi tudattól és a jelenben ható eszmeáramlatoktól függetleníteni, ami nagyban megkérdőjelez bármiféle hiteles objektivitást. Történetírásunkban erre a legeklatánsabb példát a XX. századi nemzetietlen, osztályharcos alapokra épülő marxista szemlélet adta. A felmerülő nehézségek ellenére mégis szükséges, hogy a tudományos megközelítés eszménye – mint önmagunk számára követendő norma – a Tacitusi, Sine ira et studio legyen.

¹ MAGYAR PIARISTÁK A XIX. ÉS XX. SZÁZADBAN. (Szerk.) Balanyi György, Szent István Társulat, Budapest, 1942. [vissza]
² KÜKÜLLEI JÁNOS: Nagy Lajos király viselt dolgai, in KÖZÉPKORI KRÓNIKÁSOK V. „Brassói Lapok”, Brassó, 1906. 8. [vissza]

KATALÓGUS		TARTALOM