Kronologikus hadtörténet 2 – Középkor

A keresztes hadak története (bevezetés)

Elég gyakori az a rossz szokás az emberekben hogy a jelenkor tetteit becsmérelik, és felmagasztalják a mult századokat. Kétség kivűl, méltán dicsérhetni, a régieknél, a mérsékleten épült jóllétet s a munkásságot melynek a bölcseség adott irányt; de józan eszű ember semmi mód nem helyezné fölébe ama teljesen világi szerencsét a mi korunkbeli akármely erénynek is. Ha egyfelől látni a régiek közt mocsoktalan erényt, mely fényesen ragyog, másfelől meg köztünk sem apadt ki a természet adományainak forrása, jóllehet mi a századok végére jutottunk.

Az emberi nem ifjuságánál fogva, jogosan dicsőítik a régi kor dolgait; de a bárdolatlan emberek tettei, melyek oly fényes eredményt szültek midőn az elaggult világ immár az utolját járta — ezek sokkal jobban megérdemlik, hogy fennen magasztaljuk.

Mit szóljunk hát azokról? kik vezér nélkül, fő nélkül, egyedül isten sugallatától hajtva, nem csupán édes szülőföldjük és hazájuk határain, de annyi sok idegen országon áthaladtak s végre a Brit-Oczeántól kieredve, táborukat és fegyvereiket egész a kerek föld közepéig vitték. Beszélni fogok a jeruzsálemi vállalat iménti diadaláról, mely párja nélkül való és annyira dicsőséges minden józan ember szemében hogy nem láthatjuk elég nagy örömmel századunk ezen fényes ragyogványát, milyet az elmult századok nem értek soha. Kortársainkat e vállalatra nem a hiú dicsőség vágya ösztönzé, nem a sóvár kívánság kincseket szerezni, országokat hódítani, még csak nem is a szabadság vagy a köz haza védelmére nyúltak fegyverhez, — noha ez is bizonnyal méltó okúl szolgálhatott volna. Mert midőn a barbár nemzetek vagy a pogányok betörése küszöbön van, akkor egyetlen lovag sem vonulhat félre, igaz szerével, a harcz elől s ha épen efféle körülmény fönn nem forog, a szent Egyház oltalmazása szintén igazolja a fegyferfogást. De minthogy az emberek már nem lelkesültek többé ily nemes czélokért, minthogy szivöket egyes-egyedül a féktelen kapzsiság fogta el; Isten a mi korunkban szent háborúkat támasztott, hogy új útakat nyisson az örök üdvösséghez, a lovagi rend s a népek számára, melyek a régi pogányok példáját követve, egymást marczangolták és öldösték. Igy már, ha ki a világról lemondott, nem vala kénytelen többé, a köz szokáshoz képest, kolostori élet vagy más vallásos foglalkozás korlátaiba zárkózni, hanem élete módját megtartva s szokott kötelességeit teljesítve is, bejuthatott, legalább bizonyos fokig, az isteni Felség kegyelmébe.

Ilyképen s az isteni sugallatnál fogva, láttuk hogy a nemzetek megmozdultak s kizárva szivükből az emberi szokások és indulatok mindennemű hatalmát, neki váltottak a számkivetésnek, hogy a Krisztus nevének ellenségeit földhöz verjék. Keresztül mentek a latin világon, át az ismert föld határain, nagyobb buzgósággal és örömmel mint valamely múlató csapat mely lakomára, vagy ünnepet üllni siet. A legelőbbkelő férfiak, a várak és városok urai semmibe véve, a legszebb nők bájai megvetve, a leggyöngédebb kötelék zálogai, — azelőtt drágábbak a legárosabb drágakőnél — most szinte utálat tárgya. S a köz akarat e hirtelen átváltozásában, mindenki maga szántából ment oly vállalatra melyre halandó ember soha rá nem veszi, sem erőszak útján sem rábeszéléssel.

Valóban, míg az Apostoli Szék meghivása, úgy látszott, majdnem egyedül a francziák nemzetéhez volt intézve: van-e csak egy nép is? mely, a kereszt törvényei alatt élve, föl nem kelt azonnal seregestül s abban az erős hitben hogy Istenhez ugyanoly hittel köteles mint a francziák, meg nem feszíté minden erejét hogy velök egyesül jön s megoszsza mindennemű viszontagságukat. Láttuk a skótokat, kik úgy élnek otthon mint a vadak s nem értenek csupán a fegyverforgatáshoz, meztelen lábszárral, bozontos bőrködmönben, éléstarisznyájukat vállukra akasztva, csoportosan elősietni ködös hazájukból, s azokat kiknek fegyverzete, legalább a miénkhez képest, nevetséget érdemelt volna, felajánlani nekünk hitök és fogadalmuk segítségét. Isten a bizonyságom, én magam hallottam hogy egyik tengeri kikötőnkbe valamely barbár nemzetbeli férfiak jövének, kik teljesen ismeretlen nyelven beszélve, nem tudták magukat szóval megértetni, hanem ujjaikat egymásra illeszték, kereszt formán, ezzel a jellel mutatva hogy ők is készek útra kelni a szent ügyért.

KATALÓGUS		TARTALOM