Örökös háború két világ határán (előszó)
A magyar hadtörténetben – legalább is a középkor évszázadait tekintve – viszonylag kevés jól dokumentált csatát ismerünk. Sajnos a rendelkezésre álló források a tárgyalt korszakból erősen egyoldalúak. A fennmaradt oklevelek a nemesi birtokjog, a családi kapcsolatok és esetlegesen a politikai események vizsgálatához biztosítanak elégséges alapot. Jelentősebb csatáinkról nem maradtak fenn sem kortárs beszámolók, sem a szemtanúk későbbi visszaemlékezései. E kevés kivételesen jól dokumentált középkori ütközetünk egyike az 1479. október 13-án megvívott kenyérmezei csata. Éppen ezért a témában bármennyire csekély mértékben járatos Olvasóban e kötet kézbevételekor eleinte joggal merülhetne föl a kérdés: mi újat lehet még mondani erről az eseményről? Hiszen épp fontossága és forrásokkal való „ellátottsága” miatt számos dolgozat jelent meg vele kapcsolatosan magyar vagy román nyelven, némelyik közülük ráadásul bevallottan monografikus igénnyel.
Nos, megnyugtatásul érdemes előrebocsátani, hogy a téma még korántsem merült ki. A megjelenő kötet fényes bizonyítékot szolgáltat erre, Magyarország hadtörténelmének kutatása épp az utóbbi évtizedekben jelentős átalakuláson, érdemi szemléletváltáson ment és megy keresztül. Legyen elég B. Szabó János utóbbi időben a zsoldosságról vagy a magyar könnyűlovasságról napvilágot látott írásaira utalni. Korábbról ismert forrásainkat is lehetőség van tehát másképpen értelmezni vagy más, külső kútfőkkel ütköztetni. Ugyanakkor nem szabad elhallgatni azt sem, hogy a magyar középkorkutatás – lássék ez a kijelentés bármennyire is idejétmúltnak egyesek szerint – még komoly hiányosságokkal küzd késő középkori történelmünk feltárása terén. Csak jelzésképpen érdemes belegondolni, hogy nincsenek, vagy alig vannak hadjáratokat feldolgozó írások, nincsenek, vagy alig akadnak bárói életrajzok, modern családtörténetek és bizony a Mátyás- és Jagelló-kor külpolitikájának feltárása terén is bőven vannak még kutatásra érdemes területek.
Ám egy előszónak nem a kutatás terén meglévő hiányosságok felsorolása a feladata, sokkal inkább az érdeklődők figyelmének felkeltése. E kötet esetében ez nem is olyan nehéz. Az érdekfeszítő témákat kiváló szerzők dolgozták fel. A konferenciát összefoglaló kötet jelentőségét növeli az a tény, hogy talán az egy Mohácsot kivéve nem létezik olyan kései középkori hadi esemény, amelynek az utóbbi évtizedekben önálló kötetet szentelt volna a tudomány.
Így már az a tény is, hogy Kenyérmezőről önálló kötetet vehetünk a kezünkbe, nagy esemény a szakma és azt érdeklődők számára egyaránt. Ám fontossága nem csak ebben rejlik. A „klasszikus” történészi-hadtörténeti elemzésen túl (amelyet esetünkben Veszprémy László írása képvisel) számos nem kevésbé fontos kiegészítő szemponttal találkozhatunk az elkövetkező oldalakon. Olvashatunk a korszak ágyúinak technikai részleteiről és felhasználhatóságukról, no meg korlátaikról is, ami aligha szorul magyarázatra, hiszen több részletben segíti a csata lefolyásának rekonstruálását. Ugyancsak ide kívánkozik annak kiemelése, hogy a két fél ('keleti és nyugati') fegyvereiben látható markáns különbségek is világossá lehetnek az érdeklődő előtt. Azt pedig különösképp komoly nyereségként kell elkönyvelnünk, hogy az utóbbi években-évtizedben a nyugati hadtörténetben oly népszerűvé vált csatatér-kutatás egy szegmensével is dolgunk lehet e hasábokon. Négyesi Lajos írásában szinte „vegytiszta” stratégiai elemzést végez elsősorban a csatatér földrajzi és domborzati viszonyainak ismeretében. Eredményei, azt hiszem, magukért beszélnek, javaslatai megfontolásával a korábbi évtizedekben a vonatkozó forrásokban felfedezett ellentmondások jó része kiküszöbölhető. Zárásképpen képet kaphatunk az évszázaddal későbbi erdélyi hadakozó réteg lengyelországi szerepléséről is.
Végezetül nem lehet és szabad szó nélkül elmennünk azon tény mellett sem, hogy a mostani kötet szervesen illeszkedik a szabolcsi-nyírségi térségben az utóbbi bő évtizedben láthatóan megélénkülő középkortörténeti-régiótörténeti kutatásokba. Anélkül, hogy részletes ismertetésbe bocsátkoznék illő, hogy megemlékezzünk a tényről: a középkori Magyar Királyság közel hetven vármegyéjéből mindösszesen hatnak jelentek meg eddig forráskiadványban oklevelei, s ebből négy (Bereg, Szabolcs, Szatmár és Ugocsa) régiónkat képviseli. Legalább ilyen jelentőséggel bír, hogy a Szabolcs-szatmár-beregi Szemle hasábjain, mondhatjuk, nagy számban (és ami alighanem ennél is egyedülállóbb: tervezetten-szervezetten a háttérben „ügyködő” és egész, ehelyütt nem részletezhető, tudományos pályafutását a vidék történetének szentelő Németh Péternek hála) látnak napvilágot a térség középkorát és Nyírbátor történetében máig kézzelfogható nyomot hagyó ecsedi Bátoriak 1526 előtti történetét feldolgozó tanulmányok, forrásközlések. Jelen sorok írójának nem kell túl nagy bátorságot vennie ahhoz, hogy kijelentse: a szabolcsi-szatmári-beregi területek régmúltjának feltárása korunkban a magyar középkorkutatás nem nagyszámú pezsgő részeinek egyike, méghozzá a meghatározóbbak közül.
Látszik tehát, hogy a szerkesztők, támogatók szép, átgondolt és hiánypótló feladatra vállalkoztak, amikor a kenyérmezei ütközet 530. évfordulója tiszteletére tudományos tanácskozást szerveztek, majd önálló tanulmánykötetet állítottak össze. Mind ők, mind pedig a szerzők köszönetet érdemelnek munkájukért, amit e kötet minél szélesebb körben való terjesztésével és a tudományos közéletbe való beépülésével fejezhetünk ki a legjobban.
Budapest, 2011 Vízkeresztjének előestéjén
Horváth Richárd
|
|
|
|
| KATALÓGUS | TARTALOM |
