BARTA – MAROSI : Budavár felszabaditásának 300. évfordulója (bevezetés)
„Buda a császáré!” jelenti lelkendezve 1686. szeptember 2-án a velencei Francesco Grimani a nagy eseményt; császári lobogó leng a budai vár fokán, Magyarország fővárosa felszabadult a 145 esztendős oszmán megszállás alól.
A 17. század végi törökellenes háboru és tetőpontja, Budavár visszafoglalása a magyar történelem nagy sorsfordulói közé tartozik. Jóllehet a másfél évtizedes küzdelem nagy áldozatokat követelt népünktől, s Magyarország a harcok elülte után sem nyerte vissza függetlenségét, az oszmánok kiüzése uj, eladdig nem remélt lehetőségeket, uj utakat nyitott meg az ország gazdasági és társadalmi fejlődése előtt.
A háboru befejezése után az ország erőfeszitéseit századok óta felemésztő oszmán fenyegetés elvesztette korábbi jelentőségét, helyébe uj, nem kevésbé fontos problémák és nehézségek léptek: Magyarország beilleszkedése az abszolutista Habsburg-államrendszer keretei közé, a magyar nép függetlenségi törekvéseit elemi erővel tanusitó, ugyanekkor a császári adminisztráció tulkapásai elleni tiltakozásként kirobbant Rákóczi-szabadságharc, majd az ujabb törökellenes háboru után a viszonylag békés fejlődés, amely lehetővé tette a rendkivül elmaradott magyar gazdasági élet korszerüsitését.
Budavár visszafoglalásának – és általában az 1683–1699 között vivott háborunak – a jelentősége messze tulnőtt a magyar történelem keretein. Európai fontosságu esemény volt, mely megváltoztatta a földrész hatalmi viszonyait. Az Európát századokon át veszélyeztető oszmán fenyegetés megszünt, a belső bajokkal küzdő, korszerütlenné vált török birodalom legyengült, fokozatosan másodrendü tényezővé süllyedt az európai nagypolitika sakktábláján. Ugyanakkor az oszmánok elleni győzelem után a Habsburg birodalom ujból számottevő, a korszak legnagyobb katonai erejével rendelkező Franciaországgal szinte azonos szintü hatalmává emelkedett. Az erőegyensuly eltolódása már az 1702-ben kirobbant spanyol örökösödési háboruban megnyilvánult, amely véget vetett a csaknem egy évszázadig tartó francia hegemóniának Európában.
A felszabaditó háboruk katonai tanulságai is figyelemre méltóak. A két, egymástól alapvető sajátosságaiban eltérő hadszervezet és hadmüvészet összecsapása egyértelmüen bizonyitotta az uj, haladóbb módszerekkel harcoló, korszerübben felszerelt császári és szövetséges hadak fölényét a bátran, de teljesen elavult felfogásban küzdő oszmán-török csapatok fölött.
A történelemtudomány Európa-szerte nagy gondot forditott a háboruk eseménytörténeti leirására, a szembenálló felek gazgasági, társadalmi és katonai problémáinak elemzésére. Az sem véletlen, hogy egyes tények vagy jelenségek, irányzatok megitélésében lényeges eltérés mutatkozik az egyes országok, sőt ezeken belül, egyes történeti iskolák nézetei között. Ilyen vitatott kérdés pl. a franciák felelőssége az oszmánok 1683-as balsikerü támadásában, Kara Musztafa nagyvezér szerepe a kudarcban, ki volt a kahlenbergi csata igazi győztese, a Habsburg abszolutizmus értékelése, Thököly Imre megitélése, a magyarok szerepe fővárosuk és országuk felszabaditásában stb.
A magyar marxista történetirás is nagy változásokon ment át a felszabaditó háboruk megítélésében: A felszabadulást követő évtizedben történészeink ezt az időszakot tulzottan leegyszerüsitve vizsgálták, s kijelentették: a török háboruk befejezése nem hozott lényeges változást népünk életében, csupán annyi történt, hogy az oszmán-török megszállást a Habsburg elnyomás váltotta fel.
Napjainkban már sokkal differenciáltabban, uj adatok feltárásával és feldolgozásával kisérlik meg történészeink, hogy helytálló, az igazságnak megfelelő képet fessenek a 17. századi Magyarország rendkivül bonyolult és ellentmondásos kérdéskomplexumáról. Nem volt könnyü dolguk. Régen beidegződött nacionalista, legitimista és vulgármarxista téveszmékkel és tulzásokkal kellett megküzdeniük.
Ám ma már joggal állithatjuk, hogy az alapos és elmélyült gazdaság- és társadalomtörténeti, szociológiai, demográfiai és hadtörténeti kutatások számos kérdésben uj, időtállónak tünő megállapitásokhoz vezettek. Történészeink főleg a 17. század gazdasági tendenciáinak feltárásában, az erdélyi államrendszer eddig ismeretlen elemeinek és fejlődésének pontositásában, a Habsburg-ellenes küzdelmek vizsgálatában, a rendkivül bonyolult Thököly-kérdésben, az egyház- és müvelődéstörténet kutatásában értek el számottevő eredményeket.
A legutóbbi években a századvégi oszmánellenes háboruk történetének kutatása is elmozdult a holtpontról. Mig korábban szinte kizárólag Károlyi Árpádnak Wellmann Imre közremüködésével irt, még 1936-ban kiadott kiváló munkája jelentette a korszakra vonatkozó történeti irodalom egyetlen számottevő alkotását, addig napjainkban több uj jó, vagy legalábbis használható munka jelent meg vagy vár kiadásra e fontos kérdésről. Pusztán jelzésszerüen óhajtanám felhivni a figyelmet – többek között – az 1978-ban Debrecenben megtartott Thököly-konferencia nyomtatásban is megjelent tanulmányaira, Barta János, R. Várkonyi Ágnes, valamint Sugár István Budavár haditörténetéről és ostromáról szóló kötetére, az egri muzeum vártörténeti füzeteire, a Magyarország hadtörténete c. nagyszabásu monográfia 1. kötetének idevágó részére /Nagy László tollából/, vagy a megjelenésre váró munkák közül Bécs ostroma és Magyarország c. tanulmánykötetre, Nagy László: A törökvilág végnapjai Magyarországon c. munkájára, Lotharingiai Károly döntő forrásértékű naplójának kritikai kiadására.
A felsorolt /és az itt nem entlitett/ müvek alapján lényegesen tisztább, tulzásoktól mentes képet kaphatunk Budavár visszafoglalásáról, és a török háboruk lényeges és sokat vitatott problémáiról.
Rázsó Gyula
|
|
|
|
| KATALÓGUS | TARTALOM |
