Leírom: hiánypótló!

Ez azonban koránt sem jelenti, hogy betoldás csupán a nemzeti történelmünk tisztábban látásához, s azt sem, hogy csak ezen könyv fehér oldalai kitöltését próbálná a szerző a maga igyekezetével megvalósítani.

Ez a hiánypótlás sokkal több. A nemzet történelmének koronázó hármashalmán emelkedett emlékműhöz tartozó zászlók behelyezése az emlékezet koszorújába. Az Esterházy család zászlajának felmagasztalása s általa a nemzet történelmének világosabbá tétele.

A Vezekényi csata valódi történésének gazdagabb, részletesebb leírása, emberségében mélyebb bemutatása, nemzeti történelmünk és létünk felértékelése: a benne résztvevő Ősök, a Hősök életvitelének teljesebb megértéséhez vezető tananyag.

A Hit, a Hűség értelmezése és megélése nyer teret mai világunk és benne létünk számára.

Hit és Hűség, a ketté nem választható tulajdonság, jelző, emberi jellem. A régies formájában – a hív alakzatban – még egyet jelentett. Amikor azt énekelték őseink, hogy Áldozattal járul hozzád ó nagy Isten hív néped..., akkor tudták elődeink, hogy ez Istenben hívő, s egyúttal Istenhez hűséges népet is jelentett.

Ez az emberi jellem emeltetett fel az Esterházy fiak által a család zászlajára tűzve, nemzeti emlékművünk csodálatos koszorúját díszítve, amelyből számunkra Hála és Büszkeség kell, hogy fakadjon.

Lélekemelő. Mert a tenni akarás itt nem kényszerből fakadt. A tenni akarás itt már kegyelmi eszköz, ami ki nem erőszakolható. Kegyelem, amit elfogad az áldozat, s amit ad is, mert megértette, megérezte, hogy ezt várja el tőle a hűség, a hit, az örök létben számon kérhető kitartás.

Erről szól Máté evangélista is, amikor leírja (24, 13): „aki mindvégig kitart, az üdvözül.”

A Vezekényi csata ennek a tenni akarásnak a méltó dicsőítése, amikor a kort alakítók már nem csupán szemlélői ahogy a dolgok történnek, de maguk teszik a történést. (Máraitól szabadon)

Miklós nádor fia László és unokatestvérei: Pál báró Ferenc fia, és Dániel fiai Tamás és Gáspár, nem indultak halni, nem indultak hőssé válni, de tenni azt, aminek szükségét érezték. A népért. S ez által váltak hősökké. Erről szólt a temetési szertartás is: a család részéről és minden gyászoló részéről szintén, amikor vörös színben kísérték a temetetteket. Nem a szomorkodás fekete színében, de vörösben, hiszen nem végső búcsút venni vonult a menet, de a vérük áldozatával szolgálóknak tiszteletet adni, a vértanúságot elszenvedőkből erőt meríteni.

Nekünk, nyitra-vidéki, zoboraljai, illetve az adott kor nyelvén használt ghymesaljai (Ghémesallya) magyaroknak ezt az utat kellene végig járnunk, s vinnünk az akkori menet léleksúlyát, vagy mondhatnánk lélekerejét, hogy gyertyákká és koszorúkká, győzelmi koszorúkká váljunk, és hirdetői legyünk a csata helytállóinak hűségéről.

Ez az az örökség, amit kaptunk, és aminek mi magunk is részévé váltunk. Most már rajtunk múlik, hogy hittel és hűséggel viseljük és kezeljük. Ez a mi osztályrészünk, üdvösségünk előfeltétele.

Ne felejtsük, az írás szava ránk is vonatkozik: „aki mindvégig kitart, az üdvözül.” Mt. 24, 13

Tisztelettel a szerzőnek
Földessy László