Dézsmabérlet, hadellátás, katonaállítás (bevezetés)
Rendhagyó kötetet vesz kezébe az olvasó és a történész: egy magángyűjtő birtokában lévő dokumentumokat a Rákóczi-szabadságharc éveiből. Bátran nevezhetjük ezt a kiadványt úttörőnek is, hiszen tudomásunk szerint az utóbbi évtizedekben magángyűjtő anyagát tartalmazó terjedelmesebb kiadvány nem látott napvilágot. Hosszú időn át a gyűjtő gyanús személynek számított, aki eltünteti a közösség elől a műtárgyakat, dokumentumokat, könyveket; nyerészkedik, szóval tulajdonképpen kártékony tevékenységet folytat. Támogatás helyett akadályozták, sőt tiltották működésüket, miközben a közgyűjtemények anyagi forrásai olyannyira szerények voltak, hogy nemigen tudták a műtárgyakat és a dokumentumokat reális értékükön megvenni. Muzeológusként sok olyan élményem volt, amikor a tulajdonos kijelentette: inkább tűzbe dobja az eladásra kínált iratokat, semmint a hivatalosan felajánlott vételárért megváljon tőlük.
Ma már talán túl vagyunk ezen az áldatlan és nyilván sok kárt okozó állapoton, így ismert és elismert, hogy a gyűjtők értékmentő munkájukkal nem akadályozzák, hanem kisegítik és kiegészítik a közgyűjtemények tevékenységét.
Dobák Gézát, akinek gyűjteményéből az itt közölt 105 dokumentum java része származik, példamutatónak tartom gyűjtési tevékenységéért. Tudom, hogy jelenleg is fáradhatatlanul figyelemmel kíséri az antikváriumok és árverések anyagát, hogy lehetőségeihez mérten vásároljon az ott felbukkanó iratokból. Megbecsülésem azonban nem is kizárólag ezért szól neki, hiszen ezt tekinthetnénk befektető tevékenységnek is. Dobák Géza ugyanis a birtokába került dokumentumokat nem tartja csak sajátjának, hanem szívesen bocsátja a szakemberek rendelkezésére, rendszeres kölcsönzője múzeumi, levéltári kiállításoknak, ha gyűjteményének darabjai beilleszthetők azok tematikájába. Állandó kapcsolatot tart az Országos Levéltár, a Történettudományi Intézet és a Hadtörténeti Intézet munkatársaival, érdeklődése szakmai kérdésekre is kiterjed, könyvtárának folyamatos gyarapítása szervesen egészíti ki gyűjtőmunkáját. Ha röviden akarnám tevékenységét jellemezni, akkor azt az állampolgár hazafias mecénási tevékenységének mondanám.
A közölt iratok egy kisebb hányada Pálffy Géza közvetítésével jutott el hozzám másolatban. Ezek a Honterus Antikvárium 43. aukcióján kerültek kalapács alá és így különböző magángyűjtemények tulajdonába, az iratok azonban tárgyuk és vélhető provenienciájuk alapján szorosan kapcsolódnak a Dobák Géza gyűjteményében lévő kuruc kori iratokhoz, ezért ezeket is felvettük a mostani kiadványba.
Rátérve most már a kötetben lévő dokumentumok rövid szakmai bemutatására és értékelésére, megállapítható, hogy ezek a Rákóczi-szabadságharc fő bázisát képező megyei birtokos és köznemesség hétköznapi tevékenységét mutatják be. Földrajzi szempontból a Vág-vidéki vármegyék jórészt szlováklakta területéről, a korabeli forrásokban gyakran „tót impériumként” emlegetett régióból származnak. Nincs bennük szó emlékezetes haditettekről, politikai eseményekről; dézsmabérleti ügyekről, fiskális birtokigazgatásról, a jobbágyság szolgáltatásairól, hadellátási terhekről, építkezésekről és egyéb hétköznapi gondokról szólnak. Következtethetünk belőlük a körzetbeli nemesség életmódjára, kétnyelvűségére.
Az iratok személyi vonatkozása is figyelemre méltó. Szinte valamennyi közvetlenül vagy közvetve Labsánszky János (1651-1713) személyéhez kapcsolódik, aki Árva és Trencsén megyei birtokos család tagja volt, Trencsén megye hites jegyzője, 1705-ben a fejedelmi tanács tagja. Trencsén, Árva, Nyitra, Liptó, Bars, Turóc, Zólyom és Pozsony megyében a dézsmabérletek főadminisztrátora, a szécsényi országgyűléstől szenátor, 1706-tól a szenátus kancelláriájának igazgatója. Mindez azt jelentette, hogy a fejedelem bizalmas embere, közeli munkatársa volt. Hogyan, miért jutott erre a rangra, nem tudjuk, talán Bercsényi révén, hiszen a főgenerális ezen a tájon volt birtokos. Valószínű, hogy az iratok Labsánszky János hagyatékából kerülhettek ki, provenienciájuk ma már megállapíthatatlan.
***
Az iratok közlése során a latin szöveget – a Lymbus szabályzatának megfelelően – a humanista helyesíráshoz közelítettem, a magyar nyelvű dokumentumok esetén azonban csupán kis mértékben tértem el az eredeti írásmódtól: modernizáltam a központozást, elhagytam a funkció nélküli nagy kezdőbetűket és különírtam a latin que mintájára tapadó is szócskát az előtte álló szótól. A korabeli írásmód sajátosságainak megtartását elsősorban a nyelvi közeg indokolja, számos levél szövegében tettenérhető ugyanis írójának szlovák anyanyelve, vagy legalábbis a szlovák és magyar nyelv együttes használata. Éppen ezért nem modernizáltam az esetenként már az adott korban is szokatlan írásmódot, ékezethasználatot stb. Néhányszor pedig a női íráskultúra bemutatása miatt ragaszkodtam a betűhívséghez. A két szlovák nyelvű irat átírója, Tarján Bence szintén a korabeli írásmód bemutatását tartotta szem előtt, ezért ő is a betűhív közlés mellett döntött. Néhány nehezen kibetűzhető szöveghely olvasatához és értelmezéséhez Mészáros Kálmántól, Németh Istvántól és Soós Istvántól kaptam köszönettel vett segítséget.
|
|
|
|
| KATALÓGUS | TARTALOM |
