„...egy nemzetek lévén, ebben az közönséges magunk életének oltalmáért, hütünkért és szabadságunknak háborgató ellensége ellen való támadásunkban kegyelmetek is velünk egy hajóban evez...” – írta fegyverfogását, küzdelmét részletesen megindokoló Bocskai István Szerencs várából a dunántúli rendekhez, azokat felkeléséhez csatlakozásra felszólítva. Jól ismert: a tizenötéves háború utolsó, speciális lezáró szakaszát jelentő Bocskai-felkelés történetében a Dunántúl viszonylag későn, 1605 tavaszától, csupán mellékhadszíntér-funkcióval jelent meg. A térség rendjeinek viszonyulása ambivalens volt. A tavasz során jelentős nemesi tömegek, végvári katonaság spontán módon álltak át, így csatlakozott több végvár is, melyek közül tán Veszprém esete a legismertebb. A megyei birtokosok jelentős csoportjai a hadi események okán (birtokok felprédálása, családtagok fogságbavetése, eladása) vagy a birtokelkobzásoktóli félelemtől vezetve, gyakran kényszer alatt pártoltak át, és alakítottak ki sajátos viszonyrendszert azáltal, hogy az aulikus oldal felé is megtartották kapcsolataikat. A meghatározó főnemesek köréből – felekezeti hovatartozástól függetlenül – többen nem csak Bocskai hűségére nem álltak, hanem familiárisaik élén jelentős szerepet vállalva részt vettek a hajdú-török-tatár hadakkal szembeni harcokban, azok térségből történő kiszorításában, illetve a helyi társadalmak minél békésebb újjászervezésében. Kiemelkedő képviselőjük Vas vármegye – és a térség – egyik legnagyobb földesura, az 1604-1609 között dunántúli főkapitányi tisztet viselő Batthyány (II.) Ferenc, aki a térség kálvinistáinak legjelentősebb patrónusa volt, de hasonlóképpen említhető itt Pápa földesura, e vár főkapitánya, a jelentős erősséget királyi kézen megtartó, a helyi protestánsokat sokoldalúan, nagyvonalúan támogató enyingi Török István is.

Az osztrák örökös tartományokhoz fűződő gazdasági, társadalmi, családi kapcsolatokra történő utalások mellett a dunántúli rendek ambivalens viszonyának más okai is ismertek, és ezek egy meghatározóját a korszak kézikönyve is hangsúlyosan említi: „...a hajdúk a falvak sarcolására tértek át, s a kárvallottak már alig láttak különbséget köztük és az általuk elűzött idegen zsoldosok között, főleg Alsó-Magyarország nyugati vármegyéiben és a Dunántúlon, ahová 1605 nyarán a hadszíntér áttevődött.” A fejezetet író Makkai László külön kiemelte: a török-tatár szövetség, katonai támogatás, közös hadmozdulatok a magyar rendek, a magyar lakosság részéről is súlyos problémákat vetettek fel. Ez a momentum az alsó-ausztriai, keleti stájer térség pusztulásáról – illetve a mai Burgenland területéről – író osztrák szerzőknél súlyponti elemként jelenik meg.

A Habsburg-család osztrák ága uralta területek történetét egységes szerkezetben bemutató újabb osztrák kézikönyv társadalom- és hadtörténeti vetületeket egyaránt figyelembe véve hangsúlyozta: az összetett köztes társadalom, a vitézlő rend és az erősen differenciált hajdúság társadalmi felemelkedésének legjobb lehetőségét a folyamatos fegyveres szolgálat jelentette. Ez által nem csak az oszmánok elleni háborúkhoz, hanem a 17. századon végighúzódó rendi küzdelmekhez, valójában polgárháborúkhoz is mindkét hadakozó oldal számára folyamatos bázist jelentettek. 1605-ben Csehország, Alsó-Ausztria és Stájerország határait átlépve, jelentős károkat okozva, modern fogalommal élve a helyi lakosságot terrorizálták. Az átélt szörnyű események mellett minden bizonnyal a magyarországi történések, az 1608. évi törvények is hatással voltak II. Mátyás 1609-től megfigyelhető türelmes alsó- és felső-ausztriai valláspolitikájára.

Az ellentétes tendenciáktól nem mentes életutat maga mögött tudó Bocskai István fejedelem pályaíve, tevékenységének kortársi és későbbi recepciója, a felkelés nemzetközi diplomáciában történő elhelyezése, eredményeinek nemzetközi szintű értékelése még cseppet sem nevezhető lezárt, minden részletében jól ismert történeti eseménysornak, és ezt az elmúlt évek e témakörrel kapcsolatos kiadványai is jelzik. Bár valószínű, hogy Bocskai életútját kiegészítő új levéltári forrás csak nagyon szerény mértékben kerülhet elő, az évforduló kapcsán megjelent tanulmánykötetek kitűnően és egységben érzékeltetik a jelenlegi kutatás állását, a továbblépés lehetőségeit. A Bocskai-felkelés több szempontból is megerősítette a magyar rendiség pozícióit: pl. ezt egyértelműen kifejezte az újra visszaállított nádorválasztás, a magyarországi várakhoz magyar vezetők kinevezésének lehetősége, a vallásszabadság problémakörének törvényi rendezése. Egy más dimenzióban: mindez a Habsburg-udvarban is megerősítette a magyar rendi pozíciókat. A tanulmánykötetekben megjelent újabb kutatási irányok közül itt csak két kérdéskört emelek ki: a városok és a fejedelem, a városok és a hajdúság összetett, távolságtartásoktól, konfliktusoktól sem mentes kapcsolatát, illetve az ennél is bonyolultabb felekezeti kérdéskört; a 16–17. század fordulójának erőszakoskodásokkal terhelt időszakának megszűnését, az ennél nyugodtabb, tolerált építkezések periódusát.

A felkelés további diplomáciai vizsgálatának szükségességére utal egy régi-új forráskiadvány, amely közzéadja V. Pál pápa 1605. évi, Magyarországra vonatkozó azon leveleit, amelyek a kereszténység védelme és az oszmánok elleni küzdelem kontextusában értelmezik az eseményeket. Az összehasonlító elemzések nemzetközi dimenzióit jól példázza a Bocskai fejedelem sikerei hatására létrejött bécsi béke (1606) vallási rendelkezéseinek párhuzamba állítása IV. Henrik király nantes-i ediktumával (1598).

Kevéssé hangsúlyozott: egy szisztematikus – elsősorban a bécsi Hadilevéltáron alapuló – forrásfeltárás a hadtörténeti eseményeket, a hadi kronológiát is tovább pontosítaná. Ugyanakkor a kortárs ismeretektől, a délszláv tragédiától is iniciáltan feltűnik egy újabb vizsgálati szempont is, a háború mindennapi életére gyakorolt hatása. Ez a lehető legtöbb irányból, pl. a történeti antropológiától a tartomány-, város- és gazdaságtörténetig bezáróan tanulmányozható, miként arra Németország nagy kora újkori kataklizmája, a harmincéves háború kapcsán a göttingeni iskola reprezentáns képviselői mutattak rá.

Az alábbi kis munka nem hadtörténeti finomítás céljából született. A szerző soproni levéltárosként a Nyugat-Dunántúl nemesi társadalmát, a 17. századi Szombathely történetét kutatva, Sopron város kora újkori iratanyagának forráskutatása, -feltárása során találkozott az 1605. év ambivalens helyi történéseivel. Célja nem lehet több, mint az előző kérdéskörökhöz kapcsolódva érzékeltetni és adatolni e térség helyzetét; jelezni további feldolgozások szükségességét (pl. Sopron város társadalom-, gazdaság-, hadtörténetének monográfiai igényű komplex vizsgálata a hosszú török háború időszakában). A tanulmányt követően a további kutatások, elemzések segítésére egy 60 tételes forráspublikáció található, amelyben 1605. május–december közötti időszakból, Sopron város páratlanul gazdag levéltárából származó dokumentumok kerülnek közzétételre. A lezáró szerkezeti egység Sopron és Vas vármegyék, továbbá Sopron szabad királyi város, Szombathely privilegizált mezőváros tárgyidőszakbeli tisztviselői archontológiájához szolgáltat adatokat.

A kötet elkészüléséhez, megjelenéséhez ezúton szeretnék köszönetet mondani a Vas megyei kutatásaimat messzemenően támogató Tilcsik György igazgatónak, Benczik Gyula és Sarlai Szabolcs levéltárosoknak, Mayer László könyvtárosnak, hasonlóképpen itt köszönöm meg H. Németh István (MOL), Tóth Gergely (OSZK) forráskutatásban nyújtott segítségét. Külön köszönettel tartozom a munkában bíztató, sokoldalúan segítő Pálffy Gézának. Továbbá köszönöm Bagi Zoltánnak, Sudár Balázsnak kézirataik rendelkezésemre bocsátását. Ezúton köszönöm meg Bariska István, Kóta Péter e kötet elkészültéhez vezető beszélgetéseit, tanácsait. A német forrásszövegek összeolvasásában Tirnitz Józsefnek, a magyar és latin nyelvű szövegek esetében pedig D. Szakács Anitának tartozom hálás köszönettel. A kézirat megjelentetésének anyagi támogatását a Nemzeti Kulturális Alapprogram Igazgatóságának köszönöm. Végül, de nem utolsósorban: Bertók Krisztinának áldozatos szerkesztői munkáját köszönöm, Tóth Csabának pedig ezúton is köszönöm, hogy munkámat a Martin Opitz Kiadó kötetei sorába felvette, a kéziratot gondozta, megjelentetését messzemenően segítette.