Kronologikus hadtörténet 3 – Újkor 1900-ig – Könyvek

HEGYI : A török hódoltság várai és várkatonasága (előszó)

A hódoltsági török várkatonaság ismerete sok kérdésben nélkülözhetetlen, vagy legalábbis hasznos. Hadtörténeti fontossága nyilvánvaló, és az sem igényel körülményes indoklást, hogy a török terület népességének felmérésekor jó ismerni a magyarországi törökség valószínűleg legnépesebb alkotóeleme, a katonaság nagyságát. Valamit annak is írnia kell róla, aki egy szandzsák vagy megye, egy vidék, egy hajdan erődített hely történetét dolgozza fel. De a várkatonák száma, összetétele és etnikuma még olyan, mindezektől távolinak látszó téma kutatásában is figyelmet érdemel, mint amilyen a török központok vallási és kulturális élete. Nem mindegy ugyanis, hogy az adott hely pusztán katonai őrhely volt-e egyszázadnyi, balkáni eredetű várvédővel és a semminél alig több oszmán kultúrával, vagy e típus nagy testvéreként, a határon álló óriásvárként néhány ezer katonája határozta meg arculatát, vagy a hódoltság belsejében fekvő, többfunkciójú központ volt, amelyben a minimálisra csökkenthető őrséget muszlim polgárok, iparosok, kereskedők és a kultúra szakemberei ellensúlyozták. Végül az örvendetesen sokasodó és egyre többet feltáró török kori régészek számára sem közömbös, hogy a munkába vett várat mekkora és milyen összetételű hadinép lakta.

A szükséges adatokat a történészek Velics Antal több mint száz éve közzétett, kétkötetes defter-publikációjából¹ merítik. Indokolt kérdés, hogy érdemes-e Velics után újra elővenni a zsoldlistákat, és hosszadalmas vesződéssel újraszámolni a katonákat. Ha nagyjábóli számokra van szükségünk – az esetek többsége ilyen –, teljesen mindegy, hogy 1553-ban a szolnoki lovasok névsorában 303 vagy 302 katonát számlálunk-e össze.

Velics Antal a maga idejében óriásit teljesített, a forráskiadásában közzétett, hatalmas, szerteágazó anyag nagyot lendített a hódoltság kutatásán. Munkája azonban rajta kívül álló és az ő számlájára írható okokból hiányos és rendetlen, mára menthetetlenül elavult.

Velics az 1686-ban Budán zsákmányolt, majd Bécsbe került és ma is ott őrzött török levéltári anyagból válogatott, ennek jó részét közölte összevont formában. Ebben az anyagban a török várak katonasága két forrástípusban jelenik meg: részletes, névsoros zsoldlistákban és a budai kincstárból kifizetett zsoldok elszámolásaiban, azaz mindkettő a zsolddal fizetett helyi katonaságot tartalmazza. Velics tudta – ahogy a bevezetőt író Kammerer Ernő is –, hogy a bécsi anyagból hiányzik a katonaságnak az a része, amelyik nem készpénzben, hanem kollektív birtokok jövedelméből kapta meg illetményét, de a hiányt nem korrigálhatta, mert erre való forrást Bécsben csak egy töredéket, a Nemzeti Múzeum anyagában egy másikat talált. E katonaelem kimaradása azonban alaposan eltorzítja a hódoltsági várőrségek képét. Erre az embertömegre azóta tudunk figyelni, amióta Káldy-Nagy Gyula az isztambuli levéltárból hazahozta a birtokosok kimutatásai, a tímár-defterek mikrofilmjeit. Isztambulban sem maradt meg ezek teljes sorozata, de sok megvan, ahol és amikor pedig hiányoznak, legalább azt tudjuk, hogy lehetetlen a teljes őrségeket rekonstruálni. A bécsi anyag a hódoltságba kihelyezett portai janicsárokról is hallgat, róluk is csak újabban, kisebb részt a Káldy-Nagy Gyula által gyűjtött pénztári elszámolásokból, nagyobbrészt azokból a 16–17. századi listákból kezdünk fogalmat alkotni, amelyeket Isztambulban találtam.

Ezek a hiányok nem írhatók Velics rovására, az azonban igen, hogy rosszul válogatott a rendelkezésére álló zsoldlistákból. Értéktelen töredékeket közlésre érdemesített, több értékeset viszont mellőzött, ilyen például a véleményem szerint legtartalmasabb, 1557–1558. évi lista. Arra sem figyelt kellő gonddal, amit közölt. Legsúlyosabb hibája, hogy nem törődött a mustrajelekkel. Visszatérve a fenti példához: Velics 1553-ban Szolnokon 303 lovast jelez, én 302-t találtam (nem vitás, hogy e jelentéktelen eltérés miatt nem lenne érdemes az egész anyagot újra kijegyzetelni). Csakhogy ez az az elképzelt, kívánt létszám, amelyet a hadvezetés a várba rendelt, s amelyből 1552 végén mindössze 166, egy év múlva 212 lovas állt tényleges szolgálatban. Emiatt mondanak gyakran ellent egymásnak a Velicsnél szereplő adatok, amelyekkel a használó nem tud mit kezdeni. Mit higgyen el? Velics 1545-ben Simontornyán 191, Endréden 130 katonát számolt össze a zsoldlistában, s először ezt közölte; ám utána közölte a kincstári elszámolás adatait is ugyanebből az évből, amelyek szerint e számok 165, illetve 73. A megoldás nagyon egyszerű: a zsoldlista névsorában szereplő, helyesen számolva 190, illetve 129 katona közül csak 165, illetve 73 jelentkezett a szemlén, kapta meg a jelenlét mustrajelét, a kincsár természetesen csak nekik utalt zsoldot. (Ezt a hibát első feldolgozásomban sajnos én is elkövettem: a névsorban szereplő, és nem a jelen lévő katonákat azonosítottam az őrséggel.²)

Nem kevésbé félrevezető az, hogy Velics arra sem hívta fel a figyelmet, ha csonka zsoldlistát közölt. Így például Pécs első, 1543. évi listájának nagyjából a kétötöde elveszett, a katonák névsora a lovasok 12. tizede után megszakad. A hiány nyilvánvaló, neki is látnia kellett, de elmulasztott figyelmeztetni rá. Pécs további anyagaival összevetve így a használónak az a benyomása támad, hogy elfoglalása után a várba ismeretlen okból féloldalas, csonka-bonka őrség került, amelyet csak a következő években kerekítettek ki. E hiány mellett az már nem sokat számít, hogy egyetlen meglévő csapatnem adatai sem pontosak.

A közlésekből gyakran kimaradtak a kisebb, többnyire iparosegységek, ami – ha ismét csak a számokat nézzük – nem nagy ügy, tíz-húsz embert jelent. Más a megítélés, ha tudjuk, hogy a legnagyobb várőrségek rangját a katonák száma és a portai csapatok jelenléte mellett éppen e kisegítő alakulatok változatosságán is mérhetjük: ezek tették a várat önellátóvá a hadfelszerelésben és a karbantartásban. Így például Buda 1543. évi katonáiból Velics közlésében kimaradtak a bombakészítők, az ágyúszekerészek és az ágyúszekerészek ácsai.

A gyors, gyakran figyelmetlen munka sokféle olyan hibát is eredményezett, amelynek nincs a nagy egészet torzító következménye, az adott esetben azonban félrevezet. Csak néhány jellegzetes példát említek. 1553-ban Bátaszék őrségének listájába az írnok kétszer vezette be az azabokat és a martalócokat. Első névsoraikat áthúzta – a martalócoké fölött azt is megjegyezte, hogy "megismételve" –, a mustrajeleket és a változásokat a második névsorokra írta rá. Velics a martalócok esetében – helyesen – csak az utóbbira volt tekintettel, az azaboknál azonban mindkét névsort összeszámolta, így a létszám nála éppen kétszerese a valóságosnak. A többlet csak harmincegy ember, minthogy azonban Bátaszék első katonaságáról van szó, annak felmérésében visz félre, hogy a frissen felállított palánkvárba milyen szerkezetű őrséget telepítettek. Másik gyakori baj a félreolvasás. Velics a legrémesebb, sokmilliós szijákat-számokig mindent ragyogóan olvasott egy olyan korban, amikor még nem segítették szakkönyvek és példatárak, de mint mindenki, ő is vétett, a sietség miatt a kelleténél többet. A budai kincstár 1549. évi pénztári naplójának egyik kiadási tételében így jelennek meg annak a csongrádi palánkvárnak a gyalogosai, amelyet 1560–1561 táján építettek. Velics a nógrádi – török alakjában novigrádi – katonákból csinált csongrádiakat, s hozta ezzel egy jó évtizeddel korábbra a vár alapítását.

Apróbb-nagyobb hibák garmadáját sorolhatnám még, de igazságtalan kötekedés lenne. Sok év küszködése megtanított arra, hogy az ember a legnagyobb igyekezet ellenére is sokszor hibázik, a forrásadottságokból következő bizonytalanság pedig feloldhatatlan. Ez utóbbi kérdést a forrásokról szóló fejezetben részletesebben vizsgálom, itt csak a magam gyakorlatából említek egy-egy példát arra, hogyan születnek a nagyobb és a kisebb hibák. Érsekújvár katonaságáról, az új vilájet várairól sikerült némi anyagot találnom Isztambulban, amelyben külön egységként szerepel a tekintélyes nagyságú gradiskai őrség: négy csapatnemben 463 katona. A felfedezéssel boldogan kiegészítettem éppen nyomdába készülő összefoglalásomat, az újvári adatokkal lett teljes a hódoltsági várkatonaság száma. Gradiska magyarázatot kívánt, a nagy kapkodásban arra tippeltem, hogy „benne nyilván Komjátit tisztelhetjük”.³ Az ötlet logikája nem volt abszurd, előfordult, hogy déli vár nevét északon egy másik várra használták, de itt nem erről volt szó, hanem egyszerűen arról, hogy a Száva-parti Gradiska 463 védőjét berakták Újvárba. Ez a hiba óriási volt, és nem menthető; a következő ehhez képest apróságnak számít. Amikor Pest megye történetének rám eső fejezeteit készítettem, az itt álló várak katonaságáról is írnom kellett. 1569-ben Zsámbékon 160 várvédőt számoltam össze,⁴ természetesen figyelve a mustrajelekre, nem nézve viszont a cserebejegyzéseket, mert a katonák mozgásával akkor nem foglalkoztam. Ezek között azonban négy olyan beírás is megbújik, amelyik arról szól, hogy két lovast és két martalócot a jelenlét mustrajelével kétszer írtak be a névsorba. Most erre is figyeltem, így a katonák száma 156-ra szállt alá. (Gyanakszom, hogy az írnok csele nem a késői történészeknek szólt, hanem a kincstárnak: a négy pozitív mustrajel négy nem létező ember zsoldját hozta többletbevételnek. Felmentést adna, ha tudnám, hogy a csel bevált, azaz Budán is csak a mustrajeleket számolták össze, és a bejegyzést elmulasztották elolvasni.)

Nem áltatom magamat azzal, hogy a lezárt munka mentes lenne a hibáktól. Közel 150 defter anyagát dolgoztam bele, akkora adathalmazt, amelyet nagyon nehéz áttekinteni. Csak abban bízom, hogy a feldolgozás közben kialakult rutin és minden részlet többszöri átnézése és átszámolása az elkerülhetetlenre szorította a tévedések számát.

A bevezetés végén szükséges tisztáznom, miért maradnak ki a munkából a szerémségi várak. A 16. század közepén a budai vilájet részének számították a zvorniki, az eszéki (e kettő később átkerült a boszniai vilájetbe), a szerémi, a szendrői, a vucsitrni és az aladzsahiszári (kruseváci) szandzsákokat is, a katonaság számbavétele és Budáról való ellátása azonban a 16. században mindig a Dráváig terjedt, és a 17.-ben is csak némi szegedi és dél-dunántúli létszámadatokat vontak össze balkániakkal, amelyek éppen az összevonás miatt használhatatlanok. Bár a Dráva–Száva közét nagyon is indokolt lenne vizsgálni, el kellett tekintenem tőle, mert néhány váráról mindössze 1541 tavaszáról maradt részletes zsoldlista,⁵ későbbi időkből csak semmire sem való töredékeket találtam. A vizsgálat és az adattár így megáll a Drávánál és az Al-Dunánál.

A török, illetve az arabból és a perzsából kölcsönzött terminusok és személynevek átírásában a következők szerint járok el. Az arab és perzsa szavakban, amelyekben a kiírt magánhangzó valóságos hosszúságot jelöl, megtartom a hosszú magánhangzókat; a török és a török képzőkkel ellátott szavak átírásában a mai kiejtéshez igazodom. A személyneveket mai neveknek veszem, és a kiejtést igyekszem visszaadni. A forrásrészleteket mai török helyesírással idézem.

A forrásanyag összegyűjtését, isztambuli kutatóútjaimat OTKA, OKTK és Klebelsberg Kunó ösztöndíjak tették lehetővé. Köszönöm Fodor Pál, Sudár Balázs, Kovács Gyöngyi és Pálffy Géza sokszori segítségét, akikhez éveken át hordtam a kérdéseimet. És mindenekelőtt köszönöm a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének évtizedes munkám megértő támogatását és azt a szellemi közösséget, amelynek részese lehetek.

Hegyi Klára

KATALÓGUS		TARTALOM