Kronologikus hadtörténet 3 – Újkor 1900-ig – Könyvek

LENKEFI : Kakas a kasban (bevezetés)

A köztudatban kevéssé ismert tény, hogy a Franciaország elleni, 1792-tól 1797-ig tartó első koalíciós háború során Magyarországra és a magyar korona tartományaiba sok ezer francia hadifoglyot internáltak.¹

Nem tartottam feladatomnak, s erre terjedelmi okokból sem vállalkozhattam, hogy a francia és a császári-királyi hadszervezetet taglaljam, ugyanígy a könyvtárnyi irodalmat felmutató hadműveletek leírása is messze vezetne a választott témától.²

Franciaország és az ellene tömörült koalíció fegyveres küzdelme 1793 őszétől jutott abba a stádiumba, hogy a hadviselő felek tízezres nagyságrendben ejtsenek foglyokat. A tárgyalt időszakban végnapjait élő pozíciókereső harcászati elveknek megfelelően a foglyok zömét az aktuális vonal erődjeinek meghódoltatása, s csak kisebb részben nyílt összecsapások és dezertálások során szerezték. Előbbire Condé 1793. július 10-i, Valenciennes július 28-i, Le Quesnoy szeptember 13-i, Fort Louis november 16-i bevétele példa. Utóbbiakra többek között az Avesnes melletti 1793 szeptember közepi, a Weissenburg-Lautenburg vonal körüli, s a Maubeuge és Bouchain-környéki 1793 október közepi, a következő évből a Beaumont, Landrécies és Charleroi melletti tavaszi csatározások szolgáltatnak adatokat.

A francia hadifoglyok elhelyezésének terhe elsősorban a magyar korona területeire hárult, amelyek felett öt főhadparancsnokság látta el a katonai közigazgatás feladatait. A mindenkori budai vezénylő tábornok a császári-királyi Udvari Haditanács utasításainak megfelelően, a szlavóniai, a bánsági, az erdélyi, valamint az alsó-, felső- és elő-ausztriai, továbbá a belső-ausztriai Főhadparancsnokságokkal együttműködve igyekezett végsősoron az uralkodó elvárásainak megfelelni. A fegyvertelen ellenséges tömegeknek az internálási helyszínekre szállítása, tartása, elkülönítése a hátországi katonai parancsnokságok feladata volt, a budai (magyarországi) Főhadparancsnokság vezetésével, Barco és Kavanagh lovassági tábornokok alatt. Hatáskörük a magyar törzsterületre terjedt ki, ám a Wallis altábornagy ügyvezetése alatt állt Udvari Haditanács parancsait közvetítve, a magyar koronához tartozó, de Habsburg-adminisztráció alá vont részeken: Szlavóniában, a Bánságban és Erdélyben is érvényesült a befolyásuk. Az utóbbi tartományok főhadparancsnokai: Geneyne (Pétervárad) és Soro (Temesvár) altábornagyok, valamint Mittrowsky táborszernagy (Nagyszeben) kötelessége volt a budai vezénylő tábornok által továbbított uralkodói, illetve haditanácsi utasítások végrehajtása. A horvátországi (Zágráb) Főhadparancsnokság bevonására ebben az időszakban nem volt szükség.

A hadifoglyok elhelyezése ezen túl Buda együttmúködését követelte meg az alsó- felső- és elő-ausztriai főhadparancsnok: Kinsky lovassági tábornok és belső-ausztriai (Tirolt is ideértve) kollégája, Neugebauer altábornagy között.

Az első koalíció idején a mintegy 13-15 ezer francia közlegény és altiszt, valamint a csaknem 2000 tiszt több részletben történő dunai és szárazföldi szállítása, majd elhelyezése, felügyelete és ellátása a központ által is elismerten hatalmas terheket rótt nem csak az érintett főhadparancsnokságokra, katonai parancsnokságokra, hanem a polgári hatóságokra, s közvetve az átvonulások alá eső és a célterületek lakosságára is. A költségeket ráadásul a hadiadóból kellett fedezni.

Az internálási helyszínek – várak és jól őrizhető kaszárnyák – a magyar törzsterületen: Pozsony, Lipótvár, Győr, Pest-Buda, Kiscell, Kassa, Szeged, Arad, Nagyvárad, Munkács. Szlavóniában Eszéken, Péterváradon, Rácsán, Brodban és Gradiskán, a Bánságban Temesváron, és Csákován tartottak foglyokat. Erdélyben Gyulafehérvár, Medgyes, Beszterce, Brassó, Fogaras fogadott gallokat. Az ausztriai tartományokban Grazban, Klagenfurtban, Munkendorfban és Pettauban őriztek franciákat.

A hadifoglyok munkára fogásáról nem volt ugyan szó, de a tétlen rabság viszonyai között szembetűnő volt nagyarányú mortalitásuk. A fegyelmi gondokon, a gazdasági-anyagi tehertételen túl, a forradalmi eszmék exportjától való félelem a hátországban külön, ideológiai „frontot” nyitott. A felvilágosodás és a forradalom „mételyének” a lakosság közötti elterjedésének megakadályozási szándékával együtt nem elhanyagolható kihívást jelentett az egészségügyi válsághelyzet, a fogolytartók emiatt is lehetóség szerint hermetikus elkülönítésre törekedtek. Hiányosságok mégis akadtak, amit néhány, közrendészeti, politikai szempontból ártalmatlan, a civil lakossággal megvalósított kapcsolatfelvétel igazol. A fegyelemsértések másrészt tiltott közös rendezvények, megemlékezések tartásában, egymás közötti hangos nézeteltérésekben, életkörülményeik bírálásában nyilvánultak meg, amelyek elegendőnek bizonyultak a szigorú rendszabályok bevezetéséhez. Testi kényszert a fogolytartók ekkor sem alkalmaztak, a legsúlyosabb büntetés az elzárás, az illetménymegvonás és az áthelyezés volt. A teljesség kedvéért a forradalmi pátosz is megtépázódik, hiszen nemegyszer feltárul maguknak a franciáknak ambivalens viszonya a forradalmi terrorhoz, s hazájuk belpolitikai küzdelmeihez.

A problémakör kifejtése során, érintőlegesen is, megkerülhetetlen volt olyan civil- és hadtörténeti vonatkozások tárgyalása, mint a fogolycsere-bizottságok tevékenysége és informális diplomáciai csatorna-voltuk, az emigráns Condé-csapattest toborzása, a fogságban is megnyilvánuló jakobinus-royalista ellentét, a Dumouriez-féle átálltakhoz való viszony, az államfoglyok jogállása stb. A főtéma kibontása mellett választ kellett találni arra is, mi módon befolyásolta a fogolykérdés, társadalmi, gazdasági, politikai hatásain túl, a többszintű katonai és polgári bürokrácia működését, a hadviselők diplomáciáját, a közéletet, egyszóval mennyire fonódott össze a XVIII. század végének valóságával.

Miközben az iratváltások az egymásra utalt ausztriai (birodalmi) és magyarországi katonai parancsnokságok, civil állami és közigazgatási szervek lépéseit, a hadviselők közötti politikai és fegyveres konfrontációkat is érintik, feltárulnak az internált franciák hétköznapjai. Ellátásuk problémája számos adalékkal szolgál a korabeli gazdasági- és árviszonyokhoz, az egészségügyi állapotokhoz, a helyszínek leírásához, a lakosság reakcióihoz, a nyilvánosság színvonalához. A felvilágosodott abszolutizmus állami életének képe bontakozik ki a szűknek tűnő téma ellenére, lehetővé téve az időszak ívének felvázolását akár alul- és felülnézetből, de császári-királyi és francia nézőpontból is. Igen érdekes adalék a francia forradalom magyarországi fogadtatására és hatására vonatkozó vonulat, amely a hadifoglyoknak a lakossággal való érintkezésében tükröződik, s segít megmagyarázni a hivatalos politika keménységét a honi jakobinizmussal szemben. A hadifogoly-kérdés aspektusából számos egyéb területen is új megállapítások születhettek, főleg az első koalíciós háború diplomáciai és politikai döntésmechanizmusa és az államközi viszonyok vonatkozásában.

A korábban teljesen feltáratlan forrásbázison – ide tartoznak a bécsi Kriegsarchiv vonatkozó haditanácsi és a Régi Tábori Akták egyelőre kontrollanyagként szolgáló állagai is –, alapuló kutatások eredményeként elsődlegesen kiemelendő, hogy a mindeddig tisztázatlan hadifogoly-sorssal kapcsolatban szinte teljes képet kaphatunk a fogságbaeséstől az internáláson át a hazabocsátásig. A nem elhanyagolható mennyiségű bécsi többletinformációk elsősorban a legfelső szint döntéshozatali mozgatórugóit, a körülmények tisztázását, megértését, a foglyok azonosítását segítik. Háttéranyagként is igen hasznosak, utalnék a csak érintett államfogoly témakörre, a császári-királyi hadifoglyokkal való bánásmódra, az egyes fogolytartói szabálytalanságokat, túlkapásokat illető vizsgálati iratokra, a diplomáciai vonatkozásokra.

Elsődleges célom volt, hogy a forrásokat hűen visszaadva a lehető legtöbb információt dolgozzam fel, mivel ismeretlen terület lévén, az ésszerű teljességre törekedtem. Ez egyúttal módszertani példát is nyújt arra, miként (is) lehet a hadifogoly-kérdést adott háborúkkal kapcsolatban tárgyalni és elemezni.

Az 1989-ben megkezdett kutatások során a Hadtörténelmi Levéltár egyik legjelentősebb fondja, a magyarországi (budai) Főhadparancsnokság 1793–1797-ig terjedő aktáit néztem át, s mintegy 80 százalékuk érdemesült arra, hogy ne pusztán cédulázzam, hanem át is írjam azokat. Az iratok nyelve mintegy 95 százalékban német, a többi latin és elenyésző mennyiségben magyar. Ebben az időszakban a tematikus, rovatos ügyiratkezelés érvényesült, tehát csak ritkán kellett a korabeli mutatókhoz és iktatókönyvekhez nyúlnom, a témára vonatkozó források keresése nem vett el sok időt. A „klasszikus” többlépcsős kutatás csak a csekély irathiányok és a bécsi Hadilevéltárban található haditanácsi anyag esetén vált szükségessé, hogy az iratok rövid tartalmát adó mutató- és iktatókönyvi bejegyzések alapján rekonstruálhassam a tényeket. E szakaszban tehát hagyományos forrásfeltáró munkát végeztem, s ennek befejeztével kellett a feldolgozás módszerét megválasztanom. Lehetőségem lett volna arra, hogy a cédulák csoportosításával témakörök (szállítás, elhelyezés, ellátási, fegyelmi stb. ügyek) szerint szerkesszem meg az anyagot, de a szinte ismeretlen problémakör megértését ez megnehezítette volna, ugyanis a döntésmechanizmus lényege sikkadt volna el. Ezért elsődlegesen kronológiai-tematikai alapokon, az események rendjét követve fűztem fel az eseményeket az időbeli szálra, a forráskritika eszközeivel élve és bizonyos főbb csomópontokra összpontosítva, amelyeket a fejezetcímek jelölnek ki. Ahol ismereteim, a vonatkozó könyvészeti anyag, a logika megengedték, igyekeztem a forrásátvétel, a szelekció, a szerkesztés és az értelmezés, az indirekt bizonyítások egészséges egyensúlyát megteremteni. A módszer tehát tudatosan választott, s nem esetlegesen, a következtetések levonásától, az elemzések kockázataitól visszariadva adódott.

Más feldolgozói elvre utalva meg kell említenem Voigtländernek a hétéves háború porosz hadifoglyaira vonatkozó kutatásait.³ Ő a számára adott viszonylag rövid időszakaszból, kisebb létszámokból, szűkebb területből jól vizsgálható mintával dolgozhatott, s alkalmazhatta a tárgykörök szerinti felbontást.

Ismételten hangsúlyozva, a vázolt közlési elképzeléseknek megfelelően a fogolykérdés aspektusából számos területen új következtetések vonhatóak le a birodalmi, országos, továbbá az országos és regionális, valamint a regionális és helyi politikai és katonai hatóságok viszonyát, kapcsolatrendszerét illetően. Az uralkodó akaratát tolmácsoló Udvari Haditanács parancsai a legfelsőbb döntéshozatali szint mechanizmusába engednek betekintést, míg az államközi és birodalmi szintek, az alattuk működő országos hatáskörű szervek, mint a Helytartótanács, a Magyar Királyi Udvari Kancellária és a Kamara, az alattuk tevékenykedő megyék és helyi önkormányzatok levelezése a katonai hatóságokkal, fontos intézménytörténeti adalékokkal bír. Ugyanígy adatolhatók a Habsburg-államapparátus XVIII. századi politikai-hadi-gazdasági életének kevéssé ismert szegmensei, s nem kevésbé a francia forradalom korabeli vulgáris-ideológiai megítélése.

A diplomácia-, politika-, had- és közigazgatástörténeti vonatkozásokon túl a hadifoglyok életének forrásokon alapuló részletezése számtalan adalékkal szolgál a gazdaság-, egészségügy-, egyház- és művelódéstörténet területén. Legfontosabb a francia forradalom hazai fogadtatását illető vonulat, s ehhez kapcsolódik a hatalom ez irányban megnyilvánuló rigorozitása, mint előképe és igazolása a túlreagált honi jakobinizmus megsemmisítésére irányuló szándékának. Más vonatkozásban elgondolkodtató a magyarországi Habsburg-uralom megalapozottságát igazoló számos momentum. Ennek csak kis szelete annak tükröződése, hogy egy meglehetósen lassú és nehézkes, de végeredményben a feladatokkal megbirkózó, rideg, de nem embertelen szervezet, bürokrácia képe bontakozódik ki előttünk, amely jobban gondját tudta viselni az ellenséges foglyoknak, mint a hasonló célra felállított francia szervek. Noha a tiszti becsületszóra és a kor színvonalának megfelelni igyekvő bánásmódra még adtak, s ezt garantálta a megtorló jellegű kölcsönösség lehetősége is, sor került egyoldalú barátságtalan lépésekre, főleg francia oldalról.

Ezzel kapcsolatban említésre méltók a császári-királyi hadifoglyok franciaországi életére történő utalások, s ennek hadijogi vonatkozásai (többek között munkára fogásukra, a tiroli fogoly lövészek elleni atrocitásokra, sok fogoly gályarabságra eladására gondolok). Mégis, a fogolycserék általánossá válásával immár nem a hadifogoly-válságkezelés napi problémái, hanem átfogó, organikus megoldást célzó lépések kerültek előtérbe.

Eszmei oldalról megközelítve a kérdést, a forradalom győzelme és berendezkedése ellenére meglepő a régi hadseregbeli befolyás érzékelhető, nem elhanyagolható jelenléte, ami a hadifogoly tisztek (jakobinus-royalista) ellentéteiben, a melléjük rendelt emigráns papok nem egyértelműen elutasító fogadtatásában, valamint a közfoglyok, de a tisztek nagy részének is általában könnyű kezelhetőségében tükröződik.

A fogolycserék kérdésének vizsgálata során megerősítést nyert, hogy a felek néha a kölcsönösség rovására is a teljes megoldásra, „nullszaldóra” törekedtek, nem elhanyagolható mértékben a gazdasági tehertétel miatt. Taktikázások természetesen folytak, hiszen igyekeztek minél későbbre kitolni az „elit” hadifoglyok újbóli szolgálatba állításának idejét. Erre bizonyíték jó néhány francia tiszt ismételt felbukkanása a fogságban. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy a fogolytartó helyszínek kapacitása véges, tehát csak a rotáció biztosíthatta az internálások létszámigényét, illetve később Erdély jelentős mértékű bevonása. Utóbbi tekintetében a román Georgescu vélhetően helytállónak bizonyuló létszámadatai engedték meg a következtetést, hiszen feltételezve szakmai hozzáértését, kutatói szempontból privilegizált helyzetben ugyan, nem fűződhetett érdeke azok manipulálásához.⁴

A mellékelt fogolynévsor-függelék remélhetóleg hasznosan egészíti ki a munkát, hiányossága ellenére oldva a foglyok elidegenítő anonimitását.

KATALÓGUS		TARTALOM